Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 12. szám - Fekete J. József: Misztérium és humor: A tanulmányíró Szentkuthy Miklós

nyos, lényeges kezdeményeit, a művekben megjelenő végeredmény azonban (s ez nem pusztán az elkülönböződés művészek közt általános szándékának) lenyomata, hanem a saját - disszonáns - egojának kivetítése is, végső mérlegelésben szembekerült vele. A szecesszió és Schiele világa már, bármily sok szállal kapcsolódik is össze, merőben más. A szecesszióhoz képest Schiele kimondottan disszonáns. Művészettörténeti szempontból nagyon érdekes és tanulságos, hogy Schiele mivel s hogyan kapcsolódik Klimthez, s „szakmailag" mivé alakítja át inspirációit, történetileg, a bécsi modernitás jellegének és természetének megértése szempontjából azonban ezeknél fontosabb Schiele szociokul- turális és pszichikai individualitása. Ebben az individualitásban jelentkezik ugyanis az a személyes és végső formáját műveiben elnyerő korérzékelés, amely csak egy konkrét, megélt élet eredménye lehet, de kompozícióvá tárgyiasulva és nemesedve általánosabb érvényességre tesz szert.

Schiele, Klimthez képest, a modernség egy második hulláma már, amely a szépségélménnyel szemben már a disszonanciaérzést helyezi középpontba, s teszi legfőbb „üzenetévé".

Ez a rá jellemző s műveiben is megjelenő individualitás, az emberi viszonyok speciális érzékelése mind műveiből, mind a rá vonatkozó történeti dokumentációból kielemezhető. Föltűnő, s mélyen árulkodó, egyszerre festészettörténeti és életrajzi összefüggés, hogy Schiele egyik legfontosabb „témája" önmaga - az önarcképek, a legkülönbözőbb variációban, ismét és ismét előjönnek. (Önarcképeiből és portréiból 2011-ben Bécsben, a Belvederében volt egy nagy kiállítás. E tárgykörben - képben is, szövegben is - az Agnes Husslein-Arco és Jane Kallir szerkesztette impozáns katalógus ad jó tájékoztatást.) Ez nem téma- és modellhiány, ez, ellenkezőleg, az én folyamatos önreflexiója és önmegfigyelése. Az én: probléma saját maga számára. Az önarckép ilyen, szinte folyamatos jelenléte, persze elvileg lehetne az önélvezet, a nárcizmus tünete és bizonyítéka, de Schiele esetében aligha erről van szó. Aki így, ilyen disszonánsán ábrázolja magát, az minden, csak nem nárcisztikus - az küzd magával, az elégedetlen magával, s bár önmaga (remélt) egyensúlyának megteremtéséért fordul újra meg újra az önábrázoláshoz, ez, mint az ismétlések nagy számából nyilvánvaló, nem sikerül neki. Ez a gyakoriság, az én újra s újra témává tétele persze nem pusztán egyéni eset, maga az én vált kérdésessé, s hogy mennyire így volt ez, az abból is látszik, hogy ekkor már Sigmund Freud műhelyében megszületett az énintegritás tarthatatlanságának (később nagy karriert befutó) elmélete, a pszichoanalízis, amely egyebek közt kimondta, az „én nem úr a saját házában". Schiele művészetének és Freud elméletének, aligha véletlenül, ugyanaz a város, Bécs adta a közvetlenül átélhető tapasztalati anyagát. A személyes élmény, az eltérő földolgozásmód ellenére, ugyanabban a tágabb történeti kontextusban alapozódott meg mindkét esetben.

Az én mint folyamatos önprobléma Schiele szövegeiből, mindenekelőtt verseiből és leveleiből is jól adatolható. A katalógus, részben kézirathasonmásban, részben Kurdi Imre műfordításában közreadja Schiele 1910/11-ben született verseinek egy csokrát. A megszólalási mód megválasztása is, a kéziratok artisztikus - kalligrafikus - megformálása is, a versek szerzői közzététele is jelzi, hogy itt ugyanaz az énföldolgozás érhető tetten, mint a képekben is, és itt is, ott is a művészi teremtés, a poézis volt az a módszer, amellyel az én önmaga megértését és elrendezését megkísérelte. Nem az a kérdés, jók-e ezek a versek, professzionális teljesítmény áll-e mögöttük, hanem maga a verseket megszülő személyes, egzisztenciális probléma követel magyarázatot. Érdekes, hogy - akár a képek közt - itt is van Önarckép (kettő is). Ezek mint szövegek jól egészítik ki (s egyben magyarázzák) a vizuális önportrékat. Az egyik Önarcképben, nagyon jellemzően, ilyen sorokat olvashatunk: „Nyugtalanság - / fájdalmas szorongás idebent, a lélek / mélyén. - Lobog, ég, fólcsap, / harcba szólít, - görcsbe ránduló szív." (174.) Ez a megélt disszonancia szinte emb76