Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 12. szám - Fekete J. József: Misztérium és humor: A tanulmányíró Szentkuthy Miklós

lematikus megvallása. Élménye még kéjkeresés közben is disszonáns, önmeghatározása most is nagyon pontos: „Eszelős pörgés elpörgő gyönyörben / elpörgő gyönyörökért." (174.) S a másik Önarckép önmeghatározása is ebben a kiegyensúlyozatlan kettősségben mozog: „Ember vagyok. Szeretem t a halált, és szeretem / az életet." (177.) Ehhez az énhez hozzátartozik a tematizált halál jelenléte, a szorongás végső formája. A Fenyveserdő című verse, amely - látszólag - egyszerű tájvers, így zárul: „Élő- / halott minden." (175.)

Az igazi, a vizuális önarcképekben (is) érvényesülő „torzítások" és a sajátos színhasználat (a szürke és a fehér dominanciája az arcon) egyértelműen a megjelenített én disz- szonanciájának jele, s ez a gyakorlat negatív indexszel látja el azt. A torzítás gyakorlata e vonatkozásban önmagáért beszél, az én „torznak" látja magát, de az igazán beszédes mégis a színhasználat. Az arcnak a szürke és a fehér kombinációjában (vagy a természetes arcszínnél lényegesen sötétebb, barnás árnyalatokban) való - ismétlődő - megjelenítése az élő (mert önreflektáló) énnek egyféle implicit halotti vonást kölcsönöz. A halál itt az én, az (alkotó) személyiség integráns részévé válik. Ez az az „élőhalott"-ság, amelyről a Fenyveserdő is beszél, s amely itt nemcsak a természetnek, hanem az önazonosságnak is summája. Hogy a szubjektum és a mű ilyen megfeleltetése megalapozott, s voltaképpen maga Schiele is hasonlóképpen látta személyisége és műve viszonyát, azt az 1912-ben festett Remetéket magyarázó levele mutatja nagyon tisztán. Ez a levele, amelyet egyik legjelentősebb pártfogójához és gyűjtőjéhez, Carl Reininghaushoz írt, expressis verbis kimondja: „így kellett megfestenem a képet, akár jó, akár rossz festészeti szempontból. De ha tudnál egyet-mást, hogy miként jelenik meg előttem a világ, és hogyan viselkedtek velem ez idáig az emberek, úgy értem: milyen álnokul; akkor muszáj odafordulnom, és olyan képeket festenem, amelyek csakis számomra jelentenek értéket. Színtisztán a bensőmből bomlott ki ez is." (45.) A képet - a Remetéket - pedig így interpretálta: „Nem a szürke ég hátterében, hanem egy gyászba borult világban mozog a két test, egyedül növekedtek föl ebben a világban, szervesen sarjadtak ki a talajból; minden létező »esendőségét« ábrázolja ez a világ és benne a két alak; egyetlen fehér ártatlanságot lehelő rózsa képezi az ellentétét a két figura fejét ékesítő koszorúknak." (45.) Ez a magyarázat nemcsak a festői gyakorlatnak, de a mögötte munkáló létélménynek is mintegy verbális általánosítása.

S ez a létélmény alakítóan hatott a másik emberhez, mindenekelőtt a nőkhöz való magánemberi és festői viszonyában is. Az alap kétségkívül az, amit az Önarckép című egyik verséből már idéztem: „Eszelős pörgés elpörgő gyönyörben / elpörgő gyönyörökért." (174.) Ez a kéjkeresés, és ennek mintegy megvallott hiábavalósága azonban e viszonynak csak egyik, mondhatnánk konvencionális változata, alapesete. E „pörgésnek" az eredménye is rendre disszonáns, az éntől elidegenülő. Ahogy A csöndes sápadt lány portréja című vers paradig- matikus tisztaságban mondja ki: „szerettem rajta / mindent. / Muszáj volt lerajzolnom. /[...] Most enyém a teste." (175.) De csak a teste, az elidegenült, eszközi létre korlátozódott test. S ez az „eredmény" nemcsak versben, képben is megszületik. Ide tartozó képei (többnyire akvarellek és rajzok) testábrázolását össze lehet foglalni, mint az erósz tematika megnyilvánulásait is, de Schiele esetében minden jel szerint lényegesen többről s másról volt szó. Testábrázolásai ugyanis, amelyeknek modelljei többnyire lemeztelenített nők, szokatlan, sőt extrém pózokban, vagy - ugyancsak meztelen - fiúgyerekek, létélményének deformáló vonásait kapják meg. Jellemző rájuk, hogy a fej (nem igazán arc) többnyire személytelen, vázlat- vagy maszkszerű, az arc helyén üresség (erre sok értelmezője fölfigyelt már, de egyféle közöny jeleként kezelték), a test pedig - formai érdekességén, tanulmányozható- ságán túl - kiszolgáltatott. A vizuálisan „érdekes" és megjeleníthető szexuális tárgy státusára redukálódik. Nem véletlen, hogy még a pornográfiához való kapcsolódás értelmezési lehetősége is föl-fölmerül e rajzok és akvarellek kapcsán. (E katalógusban nem szerepel, de a 2011-es bécsi Belvedere-kiállítás kimondottan portrékat és önarcképeket bemutató

77