Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Fekete J. József: Misztérium és humor: A tanulmányíró Szentkuthy Miklós
ben, 1914-ben azonban már így is komoly anyagi gondokkal kellett szembenéznie, sem képei eladásából, sem a kapott - baráti hátterű - apanázsból nem tudott igazán megélni. Egyebek közt alighanem ez a helyzet is belejátszott abba, hogy 1915 tavaszán szakított élettársával, modelljével, Wallyval, s nyáron feleségül vette a kevéssel előbb megismert, de jómódú Edith Harmsot. Életéből azonban már nem sok volt hátra, az egyre ismertebbé s elismertebbé lett Schiele 1918. október 31-én a háború végi nagy epidémiában, a spanyol- náthajárványban meghalt. (Az év elején - rajzzal és cikkel - még ő búcsúztatta mesterét és barátját, Gustáv Klimtet, most, 28 évesen pedig már őrá került a sor.) Véletlen, már amennyiben van értelme e szónak, hogy véletlen, de mindenképpen szimbolikus, és egy fejezet lezárásának „természetes" eseményeként értelmezhető, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia fölbomlását egyikük (sem Klimt, sem Schiele) nem élte túl. Egy modemitástörténeti nagy szakasz voltaképpen Klimt és Schiele halálával csaknem egy időben zárult le. (Nálunk Adynak jutott ilyen sors. O is akkor halt meg, amikor egy nagy szakasz lezárult.) 4. Schiele festményei, akvarelljei, sőt rajzai is, bár más-más módon, de erős szuggesztiójú művek. Rövid, tömör jellemzésük nem egyszerű, s ahogy a vizulitást általában sem lehet maradéktalanul „lefordítani" szavakra, Schiele képeit sem lehet igazán jól „elmesélni". Csak, különböző szinteken, közelítgetni lehet ehhez a „fordításhoz". A jellemzés, a képek verbális bemérése mégsem teljesen reménytelen. Az egyik szint, amelyen e képek megkö- zelíthetőek, alighanem az, amelyet a katalógusban a Leopold Múzeum megalapítójának özvegye, Elisabeth Leopold képvisel. O, ha nagyon röviden is, de lényeges dolgokat mond ki, amikor arról beszél, hogy „Schiele kifejezésmódjának közvetlensége leginkább akvarelljein érhető tetten. Ennek oka kimagasló rajztehetsége, az erőteljes vonalak, amelyek könnyedén vibrálnak, gyakorta szögletesek, hol vékonyak, hol vastagok, aztán lendületesen újból kiterebélyesednek. Mindez tökéletesen harmonikus kompozíciókban ölt végső formát, minden torzításra irányuló törekvés ellenére. Ezek biztosítják Schiele kifejezőerejét és tükrözik belső, pszichés állapotát. A színhasználat önkényes, gyakran harsány és természetellenes, az alakok formája és kifejezőereje a foltfestészet világát idézi. Schiele markáns fellépésével a szecesszió »szép látszata« ellen tiltakozott, s különös expresszionista formavilágában saját valóságát kívánta ábrázolni. Provokatív felkiáltásaiban sikerült a mély tartalmat merőben új formában kifejezésre juttatnia." (40.) Amennyire megítélhetem, csakugyan erről van szó: a rajztudás, a kompozíció és a színhasználat együtt adja e művek sajátosságait, s a kifejezésben benne van a mentális önreprezentáció „szép látszatokat" kontrázó, a „torzításokat" mégis „harmonikus kompozícióban" összefogó szándéka, sikeres esetekben megvalósuló gyakorlata. A harmóniaérzékelés azonban történetileg változó valami, s azt, amit egy adott pillanatban „harmonikusként" érzékelt a kor embere, egy másik, későbbi kor embere már „édeskésnek" tarthatja, azt pedig, amit a kortárs még „érdesnek", disszonánsnak érzett, az utókor, egy sötétebb égbolt alatt élve, már megértett disszonanciaként, azaz (ahogy József Attila vélte egy zenei jegyzetében) konszonanciaként fogja föl. S úgy vélem, mesterségbeli tudásán és innovatív, előrejelző érzékén túl Schiele igazi szerepe is valójában mint a harmóniaérzékelés megváltozásának manifesztációja fogható meg. Persze, a műalkotás mindig nagyon bonyolult valami, nagyon sok, nagyon különböző momentum szerveződik egybe benne, és Schiele festészetének újdonsága csak akkor érthető meg igazán s írható le pontosan, ha megértjük, méghozzá nem személyi szinten, hanem a vizualitás közegében azt a viszonyt, amely Klimthez, pontosabban műveihez fűzte. Schiele ugyanis nemcsak tanult Klimtől, hanem folytatta is annak bizo75
