Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 12. szám - Bogdán László: Vaszilij Bogdanov: A hiúság zsibvására
lett mondanom eredeti elképzelésemről, hogy legelőször egy szüzet tegyek a magamévá, hagytam, hogy ez a bestia csókoljon, hát, mit mondjak, elképzelni sem tudtam, hogy így is lehet csókolni, azóta is csókművész vagyok, ezt te is tapasztalhattad, kicsikém. De nem álltunk meg itt természetesen, végre elvesztettem a szüzességemet, azóta életem egyik legfontosabb tartozéka a mindennapi szeretkezés. Eléggé sajnálatosnak tekinthető, hogy ez szinte mindennél fontosabb nekem. Aztán huszonkét éves koromból is felidéztem egy eseményt. Amikor már nem bírtam elviselni hazám diktátorának gaztetteit, századmagammal megrohamoztam a palotáját, bírója és hóhéra lettem egyszemélyben. Halálra ítéltem a körülöttem hurrázók bátorításától is erőt merítve, kivonszoltuk a városi futballpályára, beállíttattam az egyik kapu elé, a tizenegyest jelző pontra, s mindenféle hangosan kimondott ítélet nélkül beleeresztettem a gépfegyverem egész tárát, aztán a hullát kivittük a városi szeméttelepre, elő voltak készítve a csákányok, ásók, lapátok, legalább húszán ástuk meg a sírgödröt, majd saját kezűleg helyeztem el arccal a gödör alja felé ennek az apró termetű nyomorultnak a tetemét. Imádkozni senki sem imádkozott, köpeteket érdemelt volna, de idáig nem aljasodott egyikünk sem, mégiscsak ember volt valamikor, akinek Isten kellett volna elvegye az életét, de Ő ránk bízta, hogy helyette és nevében is megszabadítsuk tőle az emberiséget. Olyan nyugalom szállott reám, mintha nem a testemet, hanem a lelkemet simogatták volna az angyalok vagy nem tudom, kicsodák, de semmiképpen sem földi lények. Ezt akkor is éreztem, és most itt, a konyhaasztalnál ülve. Es volt időm felidézni életem legfontosabb eseményét is, azokat a pillanatokat, amikor ezelőtt öt évvel ott álltunk a templomban a tiszteletes úr előtt, és összeadott bennünket. Te nem láttad, nem láthattad magad, aranyom, az arcodon s a szemed fényében olyan boldogság ragyogott, amelyhez hasonlót sem életben, sem filmekben nem láttam soha, az ilyen mértékű boldogságot nem lehet tettetni, olyan ajándék volt nekem, amelyet földi ember addig soha nem láthatott, bársonyos arcodban a mennyek kegyelme kapott otthont, s ahogy megfogtad a kezem, enyhe szorításodból átsugárzott az örökké tartó szerelem ígérete. Az illatod? Átvetted Isten illatát, s azt rám öntötted, mint egy mennyei palástot, azóta is abban járok, azt hiszem. A lelked költözött az arcodra, a szemeid úgy ragyogtak rám, hogy látszott rajtuk: örök időkre a társamul szegődtél, soha senki nem téríthet el kiválasztott utadról, engem választott a lelked, a szíved, minden porcikád. Ahogy lélegzetet vettél, érezhetővé tetted a szándékodat, hogy soha, de soha nem fogsz elhagyni engem, gyermekeket fogsz szülni nekem, akikből egészséges, kulturált, jól képzett fiatalokat fogunk nevelni, nap mint nap értelmet adunk közös életünknek, sosem fogjuk bántani vagy megcsalni egymást, a miénk lesz a sírig tartó szerelem, amely legtöbbször csak ígéret marad, a miénk valóságosan érzékelhető lesz számunkra is, környezetünk számára is mindenkoron. És most hagyjalak el? Csak azért, mert a nyakadon élek?! Mert ez a valóság. Van nekem rendes foglalkozásom, hiszen tudod, és mégis, csupán alkalmi munkákkal töltöm el az időm egy részét, amit én keresek ezzel, az édeskevés, az én keresetemből nem tudnánk megélni sehogy sem. Úgy döntöttem, hogy szabadúszóként próbálok helytállni az életben, költő akartam lenni mindenképpen, 36
