Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Lengyel András: Előzetes modernség-jegyzetek: A magyar modernitás gondolkodástörténete, (1890–1949)

kérdés, e kétféle modernitás jellege és természete azonos-e? S a szándékoltan modernizált fölveheti-e a versenyt az „eredendően" modernnel? Vagy elegendő, ha - pragmatikusan - a modernség változatokban élésével számolunk, s ez a variabilitás már nem is szorul külön értelmezésre? így természetes? A másodlagos, szándékolt modernizáció eredményeként megszületett modernségvariáció azonban nemcsak időben későbbi, mint mintája, de „tökéletessége" sem teljes, és hatékonysága is rosszabb, vagy legalábbis más, mint amazé. Ez pedig további kérdéseket vet föl. El kell gondolkodni azon, vajon a modernitás mint modernizációs minta nem az érdekérvényesítés idealizált s elrejtett formája-e, amely legitimitását mintaszerűségéből meríti, de nem szolgál rá? A minta ugyanis a maga zárt egész voltában gyakorlatilag követhetetlen és reprodukálhatatlan, csak egy másodlagos származék hozható létre, amely automatikusan alárendelődik a mintának?

A modernség a kapitalizmus leképeződése, s magában rejti a modemséghez/hagyo- mányhoz való nagyon komplikált viszonyt. A modernség a hagyományhoz viszonyítva igazolásra szorul, nem evidens, de a hagyományos sem képes csupán elutasításra berendezkedni. A modernitás (valójában a kapitalizmus) dinamikája azonban nagyon erős, s amint a tőkeviszony a modernitás alakját veszi föl, olyan igazolásra tesz szert, amely már fölénybe kerül a „szegényes" hagyományossal. Önmagát ugyanis civilizatorikus vívmányok sorozatává alakítja, s mint az élet gazdagítóját jeleníti meg.

A modernség nem csak (sőt elsősorban nem) irodalmi s művészeti reláció, átfogja az élet egészét, s a korábbiakhoz képest minden területen egy új viszonyulási módot jelent. Kifejeződik benne egy nagy, az élet egészét átfogó átalakulás, de ez a kifejeződés egyben regulativ normává is válik. Szabályoz, megkülönbözteti a modernt s a nem modemt, s utóbbit mindjárt nem kívánatossá is minősíti. Irodalomban és művészetekben is így van ez, sőt e területeken érzékelhető mindez a legtisztábban, de - például divatként - az élet leghétköznapibb oldalait és vonatkozásait is regulálja. Nem egyszerűen stílusszerű fejlemény, még csak nem is mindenre kiterjedő korstílus, a „stílushoz" mérten nagyon erőteljes benne az előíró s legitimáló funkció összefonódása. Az átalakítás, a transzformáció mozzanata. Az, ami nyers tőkeviszonyként nemcsak igazolásra szorulna, de igazolhatatlan is lenne, modemként evidenciává alakul át, s a maga absztrakt általánosságában mint idealitás érvényesül, amelyről időközben már lekopott a gyakorlat szennye. A modernség ebben az értelemben metamorfózis, átlényegülés. A szennyes gyakorlat eszménnyé és normává alakulása.

Önmagában, elvontan egyebek közt ezért sem lehet adekvátan értelmezni.

A modernitás magyarázata a nyers, elsődleges tőkeviszony megértésében rejlik. A tőke „logikája", építő és romboló dinamikája, legitimációs szükségletei teszik érthetővé, hogy a modernségben mi konstituálódik s mi rejtőzködik el. A modernitás és a működő tőke homológ, strukturálisan azonos, csak mint felület különböznek. A tőke a „gazdasági" álruhájában jelenik meg, a modernitás pedig a kultúráéban, s ez azt a látszatát kelti, hogy különbségeik a fontosak, holott éppen mélystruktúrájuk azonossága az, ami figyelemre méltó. Egy rugóra járnak.

A modernitás konkrét, empirikus tartalma értelemszerűen változik, más a korai modernitásban s más a késeiben. Idővel idealitása egyre jobban lelepleződik. Történetileg a hagyományhoz mérten jelenik meg, s a hagyományt szorítja háttérbe, mert a mindenkori mostani, a „modemus" mindig felülírja a csak tovább élőt: szelektál, megerősít, átformál. De a modem ezen túl magával a hagyományszerűséggel, a hagyományozódással is harcban áll, s azt nem modernként elutasítja, miközben a maga irracionális „racionalizmusát", a tőkelogikát kényszeríti rá mindenre. A tőke logikája azonban nem egyetemes, hanem parciális, kiterjesztése tehát illegitim és romboló. A modernség mítosza erre az illegitim kiterjesztésre épül, s önmagát univerzálisként igyekszik elfogadtatni. A bomló, de újra s újra szerveződni igyekvő hagyomány, a maga autoritását védve, mindig szemben áll a terjeszkedni, sőt

65