Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - Mózes Huba: Elfut, búvik a kedv: Dsida Jenő elveszettnek hitt színpadi mesejátéka
a vánkos alá s ott aludt felette. S bármint vigyázott, mégis - nemde, furcsa? - eltűnt egy reggel valamennyi kulcsa, kinyílt a ketrec s tova lett lakója, ó, vad dühöm kinek terhére rója e szörnyű bajt: szép aranyszőke kincsem vele együtt veszett... És nyoma nincsen. Minden vitézemnek parancsot adtam, hogy aki félholt, az is lóra pattan és minden földet hétszer átkutattam: s két ízben lett azóta telelő e táj: fiacskám nem került elő... S én bús országommal ekképp maradtam nagy árvaságban... Apai szívemről úgy szakadt le, mint most az őszben erről a fáról hull aranyszín levele, ha beletép az őszi est szele... (Áfát szél legyinti, sok levél hull alá. Sokáig csend. Fent a várból vezető úton feltűnik a gyászba öltözött királyné és kísérete. Velük jön a főudvarmester is. Mindnyájukon nagy fekete gyászszalagok. Lassan, teljes csöndben közelednek) UDVARI BOLOND (A ketrecre hajolva, lassan, szótagolva) Oly furcsa bánattal vagyok tele s a szívem így még sosem vert nekem... KIRÁLY (Sírva) Én édes, drága, szöszke gyermekem. FŐUDVARMESTER (Hórihorgas, kellemetlen arcú ember, aki egyszerre tud mézesmázos, hízelgő és goromba lenni. Előlép, és rárivall a bolondra) Semmirekellő! Hitvány gézengúz!... Bocsánat, felséges jó királyom, hogy ily méltatlan szavak szúrós bogáncsi fakadnak ajkam talajából világító lényed jelenlétének fennkölt sugarában, de ezt a naplopót meg kell kissé rendszabályoznom... Felséged aranyos szíve, melyet most a bánat kísérteteinek hideg lehelete homályosított el, túlságosan is elnéző az ilyen falánk, semmirevaló, élősdi férgek irányában, amilyen ez a bolond is... Állj ide elém! Reszkess, nyomorult! Hát mondd, miért hívtalak én nemes, jó királyunk udvarába? Nem azért, hogy dalolj, táncolj, mókázzál és bolond agyvelőd rakétáival fénysugarat lövellj felséges királyunk bánatának éjszakájába?... És te ahelyett itt búslakodol, könnyezel, nyomorult! És jó királyunk lelkére is újra meg újra ráteríted a gyász komor köpenyegét... Leüttetem a fejedet, ha most rögtön énekelni nem kezdesz... Egy-kettő-három... dalolj! Dalolj, különben véged!... Halljuk!... UDVARI BOLOND (Szemét törölgetve, dadogva, ijedten felel, néha a királyra néz, aki mély bánatba merülten, mozdulatlanul áll, mint az imént) Nem könny ez, nem... a telt szőlőgerezdek leve ez, must, mely... borrá forr ki majd... és minden embert táncra, dalra hajt... Nagyuram... rögtön... énekelni kezdek... FŐUDVARMESTER Nem rögtön, hanem most! Csirkefogó! 62
