Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 11. szám - Mohai V. Lajos: Mindnyájan későn hajrázunk (Az apai ág)
Mohai V. Lajos Mindnyájan későn hajrázunk (Az apai ág) Azután, hogy Apánk életét a rák kioltotta, teljes súlyával nehezedett vállunkra a férfikor. Tudtuk, földi kincseink fogyóban. Miránk maradt Anyánk, miránk a család emlékezetének ápolása. De vajon ki mesél majd rólunk a halálunk után? Nehezen jutottam dűlőre magamban ezzel a kérdéssel, amely ha föltört bennem, forrósággal öntött el. Apró, éles tűszúrást éreztem a szívem tájékán ilyenkor. Vajon mi zajlik ott fönt, az Ég örökös fogságaban?„Hűfó/ ellen nem terem fű a kertben”, hallottam a Bátyám hangját, ahogy gondterhelten hozzám lépett. „Lalikám, egy mozdulat sem öröm, ha már az összes félrecsuklik, és minden nehezére esik az embernek." Csak ekkor vettem észre, hogy a Bátyám deresedni kezd; „halántékod megeste kora dér" mondtam volna Kosztolányi szavaival, de jobbnak láttam inkább elharapni a szavam. Azokban a hetekben színültig telt a pohár keserűséggel. Apámról lemondtak az orvosok, és én ideiglenesen hazaköltöztem egyrészt, hogy mellette legyek, de főleg azért, hogy Anyámnak vigaszt nyújtsak. A Bátyám közbenjárásával Apánkat külön szobában helyezték el az utolsó napokra: a kórház urológiai részlegének helyet adó öreg épületet tatarozták, osztályokat vontak össze, s így üresen maradt néhány helyiség. Ahol Apánk haláltusája lezajlott, nem kórterem volt, csupán egy elhagyott, valamikori mosdó, amelyet tisztítószerek tárolására használtak. Oda toltak be egy rozzant, kiselejtezésre váró vaságyat és egy vas éjjeliszekrényt. Hálásak voltunk a sorsnak, hogy haldoklása idejére Apánk legalább egyedül maradhatott, távol a többi betegtől. A kicsinyke szobának magas mennyezete volt, a kórház belső udvarára nyíló hosszú ablak majdnem fölért egészen odáig. Apámnak alig kellett mozdítania a fejét, hogy kilásson rajta; együtt nézhettük a fenyőfákat és a száraz égen vonuló felhőket. Aszkétasággal viselte a terhét. Én apró teendőkkel foglaltam le magamat, hogy fölülemelkedjünk a helyzeten. Valahogy túl kellett jutni a bonyodalmakon, másképp pedig nem lehetett, mert a betegség lefolyásából következően akadtak mindkettőnket lealacsonyító pillanatok. Beszélgettünk is, ha nem is folyamatosan, mert ha csak töredék időkre is, igyekeztünk figyelmen kívül hagyni, hogy miért ott, a komor fehérséget árasztó falak közt vagyunk. 18
