Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 11. szám - Mohai V. Lajos: Mindnyájan későn hajrázunk (Az apai ág)

Várni a halált, és meghitt témát találni ahhoz, amelyben az élőnek nincs gyakorlata, nehéz feladat. Apám ágya körül mindnyájunkon a kimerültség végső jelei kezdtek mutatkozni. Anyám látogatásai rövidülni kezdtek, hogy Apám mind kevesebbszer lássa meg arcán azt a valóságot, amellyel már tisztába került, de azért vasakarattal távol tartotta magától. A Bátyám, ha csak tehette, már inkább a kórház kertjében ácsorgott. Beszédbe elegyedett betegekkel, ápolókkal, mert csillapító szavakat akart kicsikarni mindenkiből, akiből csak lehetett. Hagytam, hogy a vásárlásokat, az apró-cseprő teendőket ő intézze, mert félő volt, hogy az idegőrlő fájdalom megtöri. Alakját sokszor, hosszan követtem a tekintetemmel az ablakból. Ott sem tudott a félelem burkától megszabadulni, lassú méreg volt ez a számára. Idegen csönd vette körül a kertben, az ősz mélyen megült már a bokrok alján, síkos lett a fű, korán kezdett sötétedni. Mi sem gyújtottunk világosságot Apámmal; hallomásból tudtam, hogy a félhomály jótékony hatást gyakorol a beteg szervezetre. Egy alkalommal valahonnan a Bátyám lába elé gurult egy szem vadgesztenye, szinte a semmiből, és ő belepöckölt a cipője hegyével. Félszeg mozdulat volt: a hatvanas évek divatjára emlékeztető, magasabb sarkú félcipőjében mintha kicsit egyensúlyát is vesztette volna, és a bokája is megbicsaklott. A rúgás közben azonban láttam, hogy önkéntelenül fölnéz, mintha az árnyékok csíkjai között keresne valakit, akinek odapasszolhatná a gesztenyét.

Hirtelen rájöttem, hogy a Bátyám mozdulatán a futballistamúlt sütött át. Gyerekkorunkban szenvedélyes drukkerek voltunk, és imádtuk a futballpályá- kat, minden meccsre kimentünk. Még a régi Bányász-pályára is emlékszem a Gépgyár híres vasvázas műhelycsarnoka mellett, ahol az állóhelyre az öltözők oldalából lehetett kijutni.

Hallottuk a focisták lépteit a folyosó kövein döngeni.

„Hol lehet a Kisjózsi stoplis cipője?", kérdeztem Apámtól, de nem fordultam feléje, hanem csak bámultam ki tovább az ablakon. Ha hallotta, amit mondtam, talán lehunyta a szemét, és úgy próbálta fölidézni a Bátyám rövid futballistapályafutását, amiről most mesélni készülök.

Kilencéves voltam, amikor a Bátyám igazi fociszerelést öltött, a kilences számú mezt, és kifutott a régi Dózsa-pálya salakjára. Csak úgy sütkéreztünk a dicsőség fényében: ott volt a földlelátókon mindenki az utcánkból!

Néhány nappal ezelőtt, hogy Apám halálos ágyához indultam, egy ismerősöm a Krisztinában a kanizsai futballról kérdezett, mivel az Olajbányász az utóbbi bajnoki szezonban kiesett az enbéegyből. „Mi van a Kanizsával?”, tette fel a kérdést, szinte szemrehányóan. „Biztos jól elkenőátél?", fűzte hozzá. Rátapintott a lényegre: már rég nem jártam ki a pályákra, a kanizsai futballisták eredményeit mégsem voltam képes szenvtelenül figyelni. Pedig a hazai focit jó mélyre ástam el magamban a nemzeti tizenegy kudarca miatt. Azt hiszem, 1969 decemberében, a marseille-i vébérájátszáskor törtek darabokra az illúzióim. Azóta is megmaradtak bennem a lelki gátak, amelyeket ott a Földközi-tenger partján öntöttek betonba. „Marseille-1 kihúzzuk a térképről!" - szögezte le keserűen a Bátyám azon a szomorú tél eleji éjszakán; fogtuk a földrajzatlaszt, és feketével besatíroztuk a város nevét, hogy egy életre eltűnjön előlünk.

19