Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
87. Jó, a cenzúrán átmentek előző leveleim - habár az az érzésem, hogy ismétlem önmagam. Ne végy mindig komolyan. Öniróniával szeretnék viszonyulni önmagamhoz. Ma levélíró hangulatom van. A múlt hét végén újra megszöktem a világ borzalmai elől - s tényleg borzalmak. A tizenkettedikeseinket elkapták az utcán az este, tizenöt srácot, akik az éneklésből tértek haza, s a ballagás előnapján elverték őket a „hivatalosak". Nem elég, hogy letiltották a kicsengetési kártyát, a szerenádozást - amit mégiscsak vállaltak a diákjaink -, másnap a rendőrséget járta a társaság s a rendőrség az iskolát. Aztán az osztályfőnöki órán is részt vettek a drágák, feladván „az utolsó kenetet" a diákjainknak. Megtanították a tanároknak, hogyan kell fellépni, hogy a „jó nevelés" hatásos is legyen. Nem kell folytatnom: hulla hangulatú ballagás, pocsék hangulat az egész iskolában. Közben a városi párttitkárunk egy kiértékelő gyűlésen, amelyen az összes iskolaigazgató részt vett, kijelentette: Nincs bankett, nincs éneklés, nincs mulatozás, nincs kirándulás. Rend, fegyelem, pontosság kell, mint a katonaságnál; és munka, munka, munka. Ezt kéri a párt. És képéből kikelve ordítja: tudják ők, hogy mire jók ezek. (Mire jók ezek? Sértő nótázás, mert képzeld, mit énekeltek... Gyülekezés, ahol az emberek indulatai felszínre kerülhetnek. - Állítólag Udvarhelyen nagyon feszült a helyzet. Ezt egy román mondta.) Most már nagyon határozottan tudom, hogy kilépek a tanügyből. Nem tudom vállalni ezt a terrort, amit velünk szemben gyakorolnak. És tehetetlen vagyok. A lelkiismeretem nem bírja meg. Tudom, ez nem megoldás, hogy onnan, ahol a nehezét kell vállalni, lelépünk, kilépünk a játékból. De nem találok más megoldást. Hogy mit kezdek ezután? Nem tudom. Úgy tűnik, hogy nagyon szubjektív okokat sorolhatnék fel arra, hogy miért hagynám ott a tanügyet - de valójában nem azok. Mondhatnám, hogy ilyen okok miatt mindenkinek ott kéne hagynia a pedagógusi munkát. S akkor? Semmi probléma, tíz kerül egy helyett, s a céljukat elérték azok, akik csak erre várnak. Ez így igaz... De úgy hiszem, inkább visszamegyek falura tanítani. Hogy ott megtalálnám számításaimat? Szerintem muszáj lenne felkarolnunk az elemi iskolákat. Maholnap ott tartunk, hogy magyar elemiben nincsenek tanítóink. Az óvónőink a peda liciből olyan tudást hoznak és sajátíttatnak el gyerekeinkkel, hogy a szégyen öl meg egy-egy óvodai, iskolai ünnepélyen. Azonkívül, hogy a székely ruhát feladatják a gyerekekre, más semmit sem tudnak adni a gyerekeknek. Még van egy-kettő az idősebb generációból, de az újak katasztrofálisak. A képzőket nem lenne szabad elhanyagolni. Aknamunka folyik ott, s ennek csúnya következményei lesznek. Valamelyik nap végighallgattam az egyik magyartanárnő szövegét. Neked könnyű, mondta a vitapartnerének, mert olyan szakot választottál, amivel megalapoztad a jövődet - mármint a román szakkal -, de ki gondolta volna '56-ban, hogy én a magyar szakkal ide jutok, hogy nem lesz katedrám. Valaki segít abban, hogy ez a bizonytalanságom megszűnjön? Akkor miért vállaljam az irodalmi folyóiratok terjesztését? - Nem mertem beleszólni a vitába. A kedves kolléganő mégis felém fordult, adott pillanatban én lettem a vádlott, mert alkalomadtán vállalom az irodalomtanárok szerepét. 66
