Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
ok nélkül. Hogy nézzek velük szembe, amikor engem gyávának, tehetetlennek látnak? Remélem, érti, uram! Primitívek, hülyék az érveléseim, amikor ezek a gyerekek számon kérik tőlem a mindennapjaik nyomorúságát. 80. Ó, szegény fejem! Újra világvége hangulatba keveredtem. Nehéz megmagyaráznom ezt magamnak - és másoknak. Ezek azok a mélypontok, amikre nincsenek visszajelzéseim, hogy mások érzéseivel egybecsengenek-e vagy sem. Forr, fortyog ott alul, legbelül - a felszínen nem látszik semmi. Önmagámmal sem vagyok tisztában. Ez zár ki a világból s a világot önmagámból. A cselekvéstől való megfosztottság érzetét hordozza magában az ember. Új dolgokat nem mondtam. Otthon majd előveszem Józsa Attilát, s megerősítem önmagam... 81. Hű, de rettenetes hideg járta át csontjaimat, s most próbálom „kiengesztelni" őket, de dermedtségük úgy látszik, nem csak a széltől van. Most is előttem a könnyes szem, a kétségbeesett, rágalmazó, ölni képes asszony. Hova jutottunk! Egy öl szalmáért képes lett volna a szemünket kikaparni. Micsoda furcsa képzetei lehetnek egy asszonynak erről a világról. Mi vagyunk a tsz-esek sztrájkját megtörök. Tehát jogos az irántunk érzett gyűlölete. Maga sem tudja, miért, de ránk haragszik. Egy szalmaláng - a felnyalábolt szalma, ami az ő keserves munkájának eredménye és jutalma volt, és máris kitör a tűzvész. Mint egy megveszekedett kutya, rohant felém: - Maga csak álljon a gyerekek mellé! Nem látja, mit csinálnak? Hogy merészelnek hozzányúlni ahhoz a szalmához, amit mi gyűjtöttünk, a főmérnök engedélyével? - Pont a főmérnök parancsára tesszük mi is, amit teszünk. Betakarjuk a pityókát, hogy ne fagyjon meg az éjszaka. - Maguk gazemberek, maguk tekergők! Összemocskolják az ember becsületes munkáját! - De asszonyom, rám ne kiabáljon, én hibás nem vagyok. Menjen a főmérnökhöz, ő talán segít. - De maguk semmirekellők! Azt sem tudják, milyen világon élnek. Bezzeg tudják kötelezni a gyerekeket, hogy iskolába járjanak, csak azért, hogy maguknak állásuk legyen. Maga csak fogja be a száját. Azt a gyereket én etetem, én veszek ruhát, cipőt neki. Azt csinálok vele, amit épp akarok. Maguk soha nem értik meg a szegény embert! Majd megmutatom én! Nyúljon csak valamelyik ehhez a szalmához, letöröm a kezét. Maguk munkakerülők, gazemberek! Ordított, ahogy a torkán kifért. Nem hagyta magát. Minden baj okát bennünk látta. Bennünk, az iskolában. Bezzeg azt nem vesszük észre, hogy az éjjeliőr hova dugta a szalmabálákat, ott van az egy távolabbi nagy boglya alatt. Meg hogy itt mindenki lopásból él, mi meg pont a becsületes munkát mocskoljuk be. Már azért is mi voltunk a hibásak, hogy egy szalmaszál érőt nem fizet nekik a kollektív, az állatai meg éhen döglenek, mert kiszáradt a legelő a nyáron. Szörnyű, mennyi nyomorúság okozói lettünk hirtelenjében. A végén azt hittem, hogy gutaütést kap a szerencsétlen. 62
