Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
kérésére önéletrajzot kellett írnunk. Bennem akkor jelentkezett először ez a kérdés, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen. Majd egyszer elolvasom neked, János, azt a tíz tőmondatban megfogalmazott énképemet, ami hosszú éveknek a vívódásai után született meg. Itt kezdődött, ezzel az önéletírással, amikor tudatosult bennem, hogy én teljes véletlen folytán lettem az, ami lettem, s hogy a természetemtől teljesen elütő módon alakulgattam 18 éves koromig. Az esti vacsoraszünet szabad perceiben egyedül bolyongtam a tornakertben, az Őrhegy lábánál, és kerestem önmagam. Ezek voltak magányom csúcspontjai, akkor fogalmaztam meg az önéletrajzomat. Abban az időben vénnek, százesztendősnek éreztem magam, pedig még szerelmes sem voltam, sikertelenségi élményeim sem voltak; mindenben az elvárások csúcsértékét adtam - ezt utólagosan mondták mások -, s nagy katasztrófák sem voltak életemben (még csak temetni sem temettem senkit). S mégis koravén, dogmatikus, merev elvek szerint éltem mindennapjaimat. Ebben a konstellációban született meg az a dolgozat, amit az osztálytársaimnak felolvastak, amiért a tanárom megdicsért, s amiből megszületett a filozófiához való vonzódásom, embertársaimhoz való ragaszkodásom, a felelősségérzet szintjén - valamint az első öngyilkossági kísérletem. Ma kérdem tanáromat: emlékszik-e erre a dolgozatra? S mint ahogy vártam, jött is az őszinte válasz: nem! Ha ezelőtt pár évvel bizonyosodom meg erről, biztos tragikus következményekkel zárul. Most nem is érdekelt. S kedvesen, mosolygósán hallgattam végig NDK-beli utazásáról a beszámolóját, valamint a kislánya sikereiről tartott traktátusát. Hát ennyi. Mítoszrombolást hajtok végre. Csendesen feltöröm hét lakatra zárt emlékképeimet, hogy helyükbe újakat helyezzek. Nem túl korai ez az egész? 42. Ami oly egyöntetűen igazként jelentkezik - ha mástól hallod, rögtön kételkedést szül benned. Ez csak azért van, hogy ami a tied, az nem lehet a másé? Vagy valami egyébről van szó? Mai irodalmi-esztétikai értékeink mérlegelése közepette lepett meg ez a gondolat, érzés. De jött, hogy kifaggassam egyik volt tanáromat arról, amit ma elvárunk ezektől az emberektől. Nem hagyta magát, nem engedte, hogy rákérdezzek olyasmire, ami felelősségtudatára, a vállalásaira engedett volna következtetni. Nem merünk egymással szembenézni emberekül. Úgy érzem, mindenki szívesebben, a legszívesebben azzal áll elő, ami nekem nincs: család, gyerek, autó, külföldi utak, példás családi élet stb. Ezen túl még esetleg pedagógusi megvalósításaink, s aztán stop. Tisztázni valódi problémáinkat? Legfeljebb a vicc szintjén, anekdota, katasztrófa, mesék szintjén. De tovább semmi... 43. Nehéz ma igaz embereket találni. Ahol vannak, ott általában megállók. Kedves Jánosom! Nem feledkeztem meg rólad, csak a magam módján ünnepeltelek. Csodakertben jártam - szamócát ízleltem, gombát vacsoráztam, mada43
