Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
is az utóolvasónak) határozottan igényelte, hogy Panek válasza Sütőnek igenis a Korunkban jelenjék meg; ám hiába irodalmi szerkesztői kardoskodása, a vezetőség másként döntött... Egy „szomszéd" cetlin - Panek Zoltán neve mellett - az „Itt beszélni lehet" idézetet látja. (Cím?) És ilyen jellegzetes Panek-szövegezéseket: „Ne szégyellje, hogy a művét mondatonként írja. Amikor már van az írónak egy mondata, meg tudja írni a világot." Ezt ma is irigyli Panektől. „A toll az utolsó szalmaszál. FOGALMAZD KI MAGAD A VILÁGBÓL." (Persze nem volt könnyű ember ez a Panek, barátnak sem, ám írni - valóban tudott!) János helyett ilyeneket válaszolhatott volna újkori Fanni-levelekre. 36. Szörnyű ez a semmiből jövő szorongás. Félelem, belső feszültség. A gondolataim, a gondjaim, az elmulasztott és soha be nem pótolható adósságaim, tartozásaim a világnak, önmagámnak. Csak olvasok valamit, s egyszeriből jön egy ilyen: ugrik ki minden belső szerved. Légszomjad van, ájulás környékez. Valójában mivel tartozom ennek a világnak, amiért örökösen számon kér, fellármáz, tépe- lődésre kényszerít? este Mi lesz, ha az álmok is elszenderednek? Az embernek szüksége van minduntalan valamire, valakire, aki bizonyítsa, hogy amit érzékel, az valóban úgy van, ahogy ő látja, érzékeli. Wittgenstein: a költői nyelv a legalkalmasabb az élet valódi jelentésének igazi közvetítésére. Honnan szedtem? Tudnod kéne, mert biztos te is olvastad, vagy lehet, téged már nem érdekel. Ugyanebben a folyóiratszámban olvasom, hogy a Kenéz-stílus a legalkalmasabb a mindennapok közvetítésére. A kettő nem mond ellent egymásnak, de az utóbbiban, Kenéz esetében, igazán nem beszélhetünk költői nyelvről, főleg, ha a riportjaira gondolunk. 37. Tudod, ha egy abszolút racionalitás szintjén felépített életet élnénk, nem is lenne értelme az életünknek. Ugyancsak valahol olvastam, hogy a végzet jelenlétének tudatosítása szükségszerű. Ez az ókori tragédiáknak a legfőbb erénye: az ember végzetszerű létének a maximalitás szintjén való kiélezése. Érdemes lenne egy egész Schelling-szöveget idefirkantanom: „Gyakran kérdezték: hogyan tudta a görög ész elviselni tragédiáinak ellentmondásait? Egy halandó, akit a végzet arra rendel, hogy vétkezzék, harcol a végzet ellen, és mégis borzalmasan lakói a vétekért, amely a sors műve volt. Ez ellentmondás alapja az, ami elviselhetővé tette ezt az ellentmondást, mélyebben rejlett, mint ahol keresték: az emberi szabadságnak az objektív világgal vívott küzdelmében rejlett; ebben a küzdelemben a halandónak - lévén, hogy ama hatalom, vonzerő: túlerő, fátum - szükségképpen alul kell maradnia, és mégis - mivelhogy nem harc nélkül maradt alul - alulmara- dásáért bűnhődnie kell. Hogy a bűnös, aki csak a sors túlerejével szemben maradt alul, mégis bűnhődik, az emberi szabadság elismerése volt, a becsületé, amely 40
