Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Kántor Lajos: F – elszámolás
megillette a szabadságot. A görög tragédia megbecsülte az emberi szabadságot azáltal, hogy harcolni hagyta hősét a sors túlerejével szemben: hogy ne hágja át a művészet korlátáit, alul kellett maradnia hősének, de hogy ugyanakkor jóvátegye az emberi szabadságnak a művészet általi elnyomását és meggyalázását, a hősnek bűnhődnie kellett - a sors által elkövetett bűnéért is. Amennyiben a hős még szabad, megőrzi önmagát a végzet hatalmával szemben. Amint alulmarad, nem szabad többé." Figyeled, milyen érdekes? Nem véletlenül mondtam egyik előző levelemben, hogy ez a társadalom azért kurva, mert még bűnhődni sem hagyja az embert. És tovább: „Alulmaradva panaszkodva perel a sorssal szabadsága elvesztése miatt. Szabadság és pusztulás a görög tragédiában nem tudott egymásra rímelni. Csak akitől elrabolták szabadságát, csak az maradhatott alul. Nagyszerű gondolat volt: önként viselni a büntetést egy elkerülhetetlen bűnért, hogy az ember szabadságának elvesztése is éppen ezt a szabadságot bizonyítsa, és a szabad akarat kinyilvánításával pusztuljon el." így juthatunk el a hegeli esztétikáig. Kedvem lenne most tovább folytatni, kissé átképezni mindezt. De hol vagyunk mi attól, hogy nagy jellemekről beszéljünk, akiknek „becsületére válik, hogy vétkesek lehetnek". A nagy görög tragikusok világlátása kinek a sajátja ma? Egy kis igazi, nyílt tragédia kéne, s nem kábítószerek az álmok ébresztéséhez. Egy kis nyílt harc, ahol kiderülne, hogy nem a sorssal, hanem egy nagy „semmivel" csatázunk!? Csak a végzetszerűség bizonyítja a „semmi" jelenlétét. S hagyjuk, hogy tomboljon. Tényleg, mi lesz, ha álmaink is elszenderednek? 38. Utóolvasói válasz: Hogy is írta Madách? A Tragédia második, paradicsomi színében mondatja Luciferrel - miután az Adámmal vitatkozó Éva a bűnt és a büntetés lehetőségét „férjétől" eltérően ítéli meg az isteni akarat értelmezésében -: „Lám, megjelent az első bölcselő! / Nagy sor jövend utánad, szép húgom". Félretéve a gúnyolódást: valóban, ki lehetett ez a legújabb kori „szép húgom", ez a Schellinggel, Hegellel érvelő, a görög tragédiákat a jelenkori hősnélküliséggel szembesítő F (femina - Fanni, Fatima, Fortuna) és az ugyancsak azonosítandó János, a levelezőtárs? Utókori hozzászólásként, vitát nyitva a levelező tanárnővel, érdemes volna elidőzni (újra és újra) a mi Szabédi Lászlónk tragédiájánál. Csupán emlékeztetőül a maiak számára: tőle, Szabéditól származik az a mindmáig ki nem nyomtatott drámatöredék, amely a Szabadság rabjai címet viseli. De Szabédi teljes élete, halála alighanem jó ellenpélda lehetne az F által áhított „egy kis igazi nyílt tragédiára", pontosabban annak vélt hiányára. Merthogy ebben igazán nem volt hiány. 39. Mélyülnek arcomon a ráncok. Kezem remeg, ha fáradt vagyok. Torkomban elhal a szó, ha ordítani akarok. Hatalmas üresség tátong bennem, körülöttem. S mégis oly szép - szépek a körülötted hullámzó apró habok, a lágyan rád tapa41
