Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Péter Márta: négyütésű szó
hogy egy ember sírba ereszkedjen, kihez (kinek leikéhez) lánya, anyám beszélt, hogy azt kérted, halott tested szívét szúrjuk még át, de nem kell azt megtenni, oly biztos halálod, tetemnek lélekárvasága. de most még megyünk nagyanyámmal szokott mód, láb-busszal a zagyvagáton, és szomorú fűzeim velem, mert sejtve, hogy megint szúrnak, vért csapolnak tőlem, ha megörökölt matrózruhám ujja nem lehet nagyon szűk. és a tűk mindig vastagok, mintha döfésre készültek volna, és döftek is velük, és nem értettem azt sem, miért jó ez nekem, az sztk-ban (még oti-nak is mondták) sok ember ült-állt az ajtók előtt biztosítási igazolványával, várt sorára, számára, míg végül egy szám(ozott test) maradt, és a test(?) szükségletét szolgálta itt a köpőcsésze is, amibe sokszor belepillantottam, ahogy később fogaimat tépdesték ki sorban, mert ez volt a kezelés rövid útja- módja, aztán köpködtem utcán, hazafelé, muszáj-nyomokat hagyva (ahogy muszájtalan szemét is történi), és hős voltam, aznapi magam hőse. vajon nagyanyámban is mozdult a saját hős? vagy a lét volt benne tett, a létezés tevése? szótalanul nem mosolygott, sötét szemével figyelte a sorsot és baktattunk a tisza (ideiglenes) hídján, az autók közt a mi autónkkal, öreg babakocsinkkal (szilvababóval), túlatiszai földről valóval, baktattunk és billentek a deszkák, lelátást engedve örvénylő tiszába, sárgazöld folyamába, félelmek sodrába, de vonzott, ahogy azt is magába vonzta, Tát egy koszorú jelölt csak a vízi (mű)tárgyon, a zuhanást jelölte, hullámsír-Myef, sírhelyet, amely a hídról csak a sodrás viszonypontja volt. a folyamot majd át is úszom, tilosán úszom át, sodródva benn' komoly távokat, és imádom homokját (ahogy a tengerét fogom). vízivilág volt ez, anyám örök vízvilága, tanyahajóról libbent vízvadába, úszott erősen, tempózott szépen, ahogy majd felnőtt életében is. apja állami vízmester, hivatala (s családja) hivatalos akaratból 44 őszén költözik vagonba s tovább, mezőkomáromba, ahol majd parancsra lövészárkot ás, de mire az ottfeledésből gyalog, szekéren s akárhogy visszaér tiszájához, kirabolt házához, már nem úr, hanem (ahogy '45. június 15-én levélben értesül magáról) valószínűnek látszik, hogy a németek híve lett, aztán csak a szagtalan, vagy inkább szagos levelek, létszámcsökkentő határozatok, egyebek, s míg felszerelés nélkül bukdosóit le a mederbe elsüllyesztett uszályhaj ókat felkötözni, eltengődött valahogy a végig, amikor a víz meg április hidegje öleli magához, a honvéd kórházban öleli végleg, aztán a honvédből orosz lesz, a vízből meg árvíz, démoni Velence, házak vízbetükörbe, vizekbe törve, mosódva alá mint a lelkek. és mit látott mégnemanyám, tizenkilenc volt talán, a gyilkos-tóba meredve, csónakban ülve, lelket látott, mégnemapámét, utazott meglátni őt, a katonát, és szépek voltak, elsőutolsó derűjükben, 1941-ben (ambrus fotó, gyergyószentmiklós). néznek onnan idefelé, a jövőbe tekintve, mintha tudnák, a képen még biztonságban vannak, védve öntörténetüktől, minden történettől is, mert csak az akkori jelen van, ahogy mégnemanyámat várja az apja, naponta kimegy az alcsiba, kis állomásra, hátha érkezik, leszáll ő is, ott lesz a távolból jövők közt a lány. az alcsi túlfelén még 16
