Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 10. szám - Péter Márta: négyütésű szó
dolgozik a malom (és az épület másfelén ott a malmos család maradéka, ahogy a falak zizgésében éli múltját) és a földutak keresztjében nyitva a tulipán, a virág utcákhoz közeli virágnevű kocsma, illatszagával, olaj-padlójával is virág, ahogy minden itt. és a vízvilág itten sárvilág is, szomorú arcú lovakkal, kikben majd én sebződöm, 'hogy pattog az ostor, bőrből hasul az eleven, és helyben ugrik meg az állat, helyben süllyedek egy nap én is, a kocsma és malom közt nyeldesez a sár, sötétbe le, mélyébe talál, lábam már foglya, s mikor térdemet zárja kalodája, hidegező nedv-szívása, bömbölni kezdek, istenhez bömbölve levegő-világért, a malomból lát meg valaki, apám fivére cihái ki, csak cipőim eszi meg a sár. a föld mindent benyel, minden lényt elemészt, embert is emészt, etetve hullával, szervi hullással (csak miénkkel ne még), csak vigyen, forogja útját, és visz magán bennünket hagyja történetünket úgy, ahogy mi írjuk, a telitelenben reménytelenben (ahogy megtapadt velünk a szó) de néha elámulom, hogy ki írja bennünk, kitől van sorsunk, s mennyi a tehetés benne, vagy csak rakja lábunk, lökdös hová a természet, sajátunk, ha van, ha létezik bennünk saját olcsó játékom, bentszórakozásom volt a szavak ismétlése, addig szóltam őket, míg szabadok lettek, üresen repkedtek, elhagyva embert, tárgyat, szófelszabadító voltam, magam szabadítva (ha más akkor nem lehettem), és kérdés volt, mostamat látom-e a szárnyas-tükörben, szárnyaiban, profilomban, kimázolt arcomban, ahogy magamszabadítva színházast, idegent is játszom, akármi magamat szárnyak világából, mondom és nézem magam, nézem és mondom magamat, minden hangokon beszélve-sírva-nyögve tülekedő szókat arcom tükörének, és magány-játék volt, magány-színház, egészem éltem bent magamra csukódva, és ajtóm mögött bomlott, beomlott a múlt, s bennem volt nekem még tudhatatlan súlya, és nem tudott volt a jelen és jövő, az összes idők mélye-hallgatása, félelme, nyomása, ahogy régpapírok vonszolódnak a világba', kivonat, keresztlevél, származási táblázat, előttem éltekről hányadiziglen sírba hullt szabályos létek, a csendre emlékszem, némaságra, ordítás némájára, hogy a lényeg ellenáll, elakad, befelé bomlik el, hogy a felszín legdurvábbja se közelíti a benti mondhatatlant, hogy az mindig szabálytalan, s az is marad, mert a szabályok mindig kintiek. az ambrus fotó mögött sötét uszály meg baljós (korhű) csillogás, de az ifjú pár még elsőutolsó derűjében úszik a történetben (történetében), ami innen nézve írva volt, mert az ifjak mindig úsznak, szeretnek és nemzenek, hogy szabályok is vonatkozhassanak kire, hogy a szabályszerzők, -tartók és -talanok játéka fönnmaradjon, annak kereke forogjon, s élvezze az, kinek élvezet jutott, és a 17
