Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kabán Annamária: „Költő sem vagyok, csak ember”: Fájdalom és együttérzés, mélabú és játékosság Dsida Jenő verseiben
...................S én a boldog jó fájdalomtól felsikoltok. „Játék és halál, humor és fennköltség sikerült keveréke a költemény - írja Markó Béla - siker ez a javából, hiszen a kétféle hang ritkán illeszkedik ilyen maradéktalanul - ilyen természetesen - egymáshoz." (Markó 1989: 117.) 5. Az élet fontos kérdéseit fogalmazza meg Dsida Február, esti hat óra című költeményében is. A címbeli pontos időmegjelölés nem konkrét időhöz kapcsolódó eseményre utal, csak a vershelyzet felvillantására szolgál. Ilyenkor áll az ember, s a függöny dúsan omló selymét simítva, csak néz. A csend, mint sima olló (máskor fényes két szára alkonnyal oxidált most), lélekbe vág, vigyázva, hogy formásat, szabályost vágjon ki... Ilyenkor, azaz a február esti sötétségben szemlélődik a versbeszéd szubjektuma az ablak mellett állva. Szemlélődésének azonban nem külső látvány a tárgya, hiszen sötét van. Csak befelé nézhet ilyenkor az ember. Az önreflexív, töprengő hangulatot a versforma, a szabályos, párrímes, 7+7 szótagos, középen szünettel megzökkentett jambusi sorok is sugallják. Egyfajta merengő magatartást fejez ki a versben a variációsán visszatérő mondatszerkezet is: Csak áll az ember. És néz. Csak néz az ablakon túl. Hasonlít ez a vershelyzet Tóth Árpád Lélektől lélekig és Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című költeményének vershelyzetéhez. Míg Tóth Árpád az éjszakai ablak mellett állva, a kozmosz sugarait próbálja szemébe összegyűjteni, ráébredve a kozmikus magány szomorú valóságára, addig Dsida Jenő befelé tekint, a lélek mélyére. Vallomás ez a Dsida-vers is, akárcsak a Tóth Árpádé vagy a Kosztolányié, mégis van benne egyfajta távolságtartás, általánosítás, hiszen nem egyes szám első személyben íródott. „All az ember..." fogalmaz Dsida, azaz mintha az általában vett „ember" nevében töprengene. Az általánosításban mégis egyéniek az emlékek. És ezek az emlékképek egyre személyesebb részleteket árulnak el, apró mozdulatokat, tetteket, szavakat. Arcok villannak elő a távoli múltból, tíz és tizennyolc év távlatából. Olyan személyek emléke villan fel, akiket korán elszólított betegségük az élők sorából: Az utolsó sorok a fájdalmakon és szomorúságon felülemelkedő lélek örömét sugározzák: tán tizennyolc esztendő előttről jut eszébe egy göndör báránybundás, pufók kisfiú képe, akivel együtt csúszkált a jégen három ízben, s néhány nap múlva meghalt, szegény, difteritiszben, vagy kortyokat szürcsölve jó, enyhe fájdalomból, egy csöndes, vézna, sápadt, szőke leányra gondol: milyen sok kedvesség volt és mennyi furcsa benne s azt mondta, ha tehetné, a Davos-hegyre menne... Tóth Árpád sorai a kapcsolatok elhidegülését, ellehetetlenülését panaszolják: „Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! / O, jaj, az út lélektől lélekig! / Küldözzük a szem csüggedt sugarát, / 125
