Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kabán Annamária: „Költő sem vagyok, csak ember”: Fájdalom és együttérzés, mélabú és játékosság Dsida Jenő verseiben
S köztünk a roppant jeges űr lakik!" Dsida verse ezzel szemben az emberi együttérzés mély humánumáról árulkodik. Egy pillanatra látott két furcsa szem egy kórház folyosóján olyan mély együttérzést, fájdalmat ébreszt, amely azóta is fáj, nem múlik. A pillanat és az azóta is időbeli ellentétéhez társul a konkrét térhez kötődő emlékképnek és a végtelenné tágított téli tájnak az ellentéte, amely sugallja, hogy az egyedi emberi szenvedés az általános síkjára emelkedik: „s azóta, mélyen ottbent, búsan és névtelen fáj, / mint künt az ablakon túl a téli, végtelen táj". Ezek az emlékképek komoly kérdéseket asszociálnak életről és halálról, életen túli világról: Csak áll az ember. Vájjon milyen lehet a béke örök országa, túl, túl? A nyugalom vidéke e vékony és törékeny, finom üveglapon túl: A harmadszor visszatérő megállapítás általános alanya ez alkalommal valóban inkább általánosít. A tűnődés - amint Láng Gusztáv jelzi (Láng 2000: 207.) - Hamlet híres monológjának Arany János fordította kérdését is asszociálja: milyen lehet „a nem ismert tartomány, / Melyből nem tér meg utazó?" Dsida versében azonban a földi és a földön túli világ szinte egybeér, csupán vékony és törékeny finom üveglap választja el egymástól a kettőt, az áttetsző közelséggel a két dimenzió egységét sugallva. A verszárlat a képzelet erejével annál könnyebben, annál költőibb lendülettel idézheti meg a földön túli világ fényét, harmóniáját: s képzeletében ott jár mozgó, fekete pontul ultraviola völgyben, hol a távoli térség egyetlen muzsikáló, lilába folyt fehérség, ahol dagadva szunnyad a langyos, esti, drága hó hermelinje, pelyhek lélegző puhasága, ahol az égre fagyva, alig-alig rezegve madarak szárnya terped - s bő, halványkék mezekbe öltözve, lassú lépttel, nem lankadó tagokkal arkangyalok bolyongnak boldog hajadonokkal. Tele van ez a rész pozitív hangulatú jelzőkkel. Az utolsó három sor Kosztolányi égi bálját is asszociálja, mintha a bő, halványkék mezekbe öltözött arkangyalok arról az égi bálról érkeztek volna, amelyről Kosztolányi ír: „egy mennyei kastély kapuja tárult, / körötte láng gyúlt, / [...]/ künn az előcsarnok fényárban úszott, / a házigazda a lépcsőn búcsúzott, / előkelő úr, az ég óriása, / a bálterem hatalmas glóriása..." A földön túli világ megidézése a híres kutyavers és a Viola-ciklus befejezésével is rokon. A kutyavers hősei a fiatalság örömmámorában szökkennek át a lét határain, a Violaciklusban pedig Viola nemes jó cselekedetének jutalmaként változik át a külváros poros útja isteni, ünnepi csarnokká, ezzel jelezve a két világ elválaszthatatlanságát. A két világ egybetartozását sugallja Dsida Tükör előtt című önéletrajzi ciklusa is, amelyben a költő maga érkezik immár a „holtak falujába", ahol a béke földi hangulatában fogadja őt az ég s a mesterének vallott Kuncz Aladár és Kosztolányi: Nagy üstökös-galamb viszi a postát a kisfaluba: „Este érkezem". A Cassiopeián robog a gyors át s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem. 126
