Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kabán Annamária: „Költő sem vagyok, csak ember”: Fájdalom és együttérzés, mélabú és játékosság Dsida Jenő verseiben
A kihullott hajszál jelentéktelensége és a róla készülő gyászjelentés az irónia egyik legfrappánsabb példája: Félévet élt. A színe barna. Kitépte gyilkos végzet karma, nem használt kenőcs, villany, éther... Szegény, alig öt centiméter. A finom önirónia mögül azonban fennkölt gondolatok törnek elő. Dsida a negyedik és az ötödik versszakban a hajzat gyérülésének okát kutatva azokat a tényeket sorolja, amelyek a költői küldetéstudatot táplálják: Hiszen mindenki szíve voltam. Minden sírhantra én hajoltam, minden bölcsőnél ottan álltam, minden porontyot én dajkáltam, én tanítottam, én neveltem, minden kunyhóban én teleltem. [...] Én jártam mindig minden útban, én szerettem és haragudtam, én éltem, sírtam, én daloltam mindenki helyett. Költő voltam. A versnek ebben a néhány sorában a túlzás a korábbiaktól eltérő, a magasztosság kidomborítását szolgáló szerephez jut. Szerkezeti szempontból ez a rész elüt a többitől. Olyan, mintha vers volna a versben. Az erős hangsúlyokkal szerkesztett, lüktető mondatszerkezeteknek és az egyes szám első személyű személyes névmásnak az ismétlése, valamint az egyes szám első személyre utaló igealakok halmozása sajátos feszültséget teremt. Ráirányítja a figyelmet nemcsak a költői hivatás szépségére és nagyszerűségére, hanem az alkotásban rejlő áldozat terhére is, hiszen a költő minden emberi érzés és együttérzés már-már messianisztikus kifejezője. A nyolcadik strófa az élet múlandóságát emeli ki: Ifjak vagyunk, élünk, verekszünk, s - nem segít orvos - megöregszünk. A vers a túlvilág expresszionista-szürrealista színezetű víziójával zárul. A túlzás retorikai alakzata kölcsönöz itt is ironikus felhangot a leírásnak. A tündérek gyémántporral szórják be az elhullott hajszálakat, és így azok visszanőnek viselőjük fejére: Fürtjei a Sámson-erőnek fejemre szépen visszanőnek s mint vágtató musztáng sörénye vagy üstökös lángcsóva-fénye lobog utánam majd az égen, a messzeségen, mindenségen, 124
