Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)
2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kabán Annamária: „Költő sem vagyok, csak ember”: Fájdalom és együttérzés, mélabú és játékosság Dsida Jenő verseiben
A vers a boldog, a teljes élet látomásával, az életet éltető ifjúság himnikus dicséretével zárul: s érzem, elmaradott mind, ami földi lom, bús időt mutató, ráncositó kacat, szét nem osztogatott életem egy s egész, mint sebesáramú folyam s látván, énekelek nagyszerű éneket: Egy vagyok Teveled, aki örökkön élsz, ős életszerelem nagy, sosem agguló boldog Istene! Ifjúság! 3. A Hálóing nélkül... szabadversszerűen tördelt, álarcos 11 és 10 szótagos, félrímes jambusi sorokat váltogató költemény, melyben a versbeszéd szubjektuma lefekvéshez készülődve mereng az élet nagy kérdései felett. Vallomása itt is egyes szám első személyben fogalmazódik meg. A vers a lírai helyzet - egyedüllét a fullasztó sötétben - pontos leírásával indul: Föl-fólvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet? Ruháimat már szálig levetettem, még nem vettem fői hálóingemet, egyedül álltam, kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett. A folytatásban jelzőhalmozás teszi érzékletessé a sötétség elviselhetetlenségét: irtózatos, esztelen, irgalmatlan, végtelen, melynek már szinte teste van. A jelzők a már-már testet öltő, fenyegető erő pusztító voltát hangsúlyozzák. Ebben a léthelyzetben fogalmazódik meg a kérdés: s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még, és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos, fekete sűrűség? A pillanat és a mindörökre áll itt szemben egymással, félelmet és szorongást váltva ki, rossz emlékeket és régvolt ismerősöket idézve. Mindez tovább erősíti az egyedüllét érzését: Eszembe jutott minden, ami rossz volt, rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat és annyi régi, sápadt ismerősöm, ki messze van, vagy lent a föld alatt. A döbbenet erejével hat a felismerés, hogy a látszatlétben eddig voltaképpen csak a ruha élt, a ruha, amely nemcsak a külvilágtól védi és határolja el az egyént, hanem önmagától is. Ismétlődő mondatszerkezetek vallanak arról, hogy a ruhátlanság viszont a társadalomban betöltött szerepétől fosztja meg az embert: Nem vagyok már senki tisztelt barátja, kit köszönteni illik, nem vagyok senki teremtett asszony szeretője, 122
