Forrás, 2013 (45. évfolyam, 1-12. szám)

2013 / 9. szám - BAHGET ISKANDER HETVENÉVES - Kriskó János: Egy művész legyen humanista: Beszélgetés Bahget Iskander fotóművésszel

Ráadásul olyan, amilyet mindig is szerettem volna. Tervező barátommal, aki nagyszerű munkát végzett, végül közös nevezőre jutottunk.- Szóba került a beszélgetésünkben, hogy Sárikáék heten voltak testvérek. Velük hogyan alakult a kapcsolatod?- Kedveltek, szerettek, vártak, amikor jöttem Dunaújvárosból. A mai napig nagyon kiegyensúlyozott a kapcsolatunk. Soha nem volt probléma közöttünk, sőt, büszkék voltak rám. Amikor esetleg nézeteltérés volt köztem és Sárika között, akkor is próbálták azt elsimítani. Akár úgy is, hogy személyesen felkerestek a főiskolán, hogy kibékítsenek bennünket.- Keresztény szertartás szerint összeházasodtatok. Mikor születtek a gyerekek?- Leila 1973 decemberében született, Zsolt pedig 1976 júniusában. A lányom közgazdász lett, a fiam jogász. O Budapesten dolgozik. Leila Szegeden helyezkedett el, ott van lakásuk is. Most átmenetileg velünk laknak. Az ő gyermekei, a mi ikerunokáink elmúltak hatévesek, rövidesen elkezdik az iskolát. Feltehetően ők is a fővárosba költöznek.- Vajon a gyermekeid nevelését mennyire határozták meg a szíriai tapasztalataid? Másképp, esetleg szigorúbban nevelted őket, vagy épp kevésbé kötötten, mint az nálunk megszokott?- A kérdés megint visszavisz engem a gyermekkoromba. Bevallom az igazat: mindig rengeteget dolgoztam. Volt állásom - kezdetben a SZIM-ben, később a Mezőgép Vállalatnál. Technológus voltam, aztán a Mezőgépnél a marketingosztályon külkereskedőként dolgoztam. Kiküldtek Algériába, nem fotósként, hanem mérnökként és tolmácsként. Helyt kellett állnom. Viszont az összes művészettel kapcsolatos tevékenységem, a fotózás, illetve később az irodalommal való kapcsolatom is önkéntes és önzetlen volt, nem fizetésért tettem a dolgomat, hanem a személyes elhatározásomból. És ez sokba kerül. Utólag visszatekintve, a gyerekeimmel - bevallom, ez fáj egy kicsit - több időt kellett volna töltenem. Azt mondtam: ez a gyerek itt fog élni, a sorsa itt fog alakulni. Nem szabad nekem egy idegen mintát ráerőltetnem. Ez akkor is így van, ha én sem egy vad világból jövök. Az ottani értékeket ma is fontosnak tartom, de a két kultúra eltérése mégis igen nagy.

Amit nagyon fontosnak tartottam, és szorgalmaztam is mindig - több-kevesebb sikerrel -, az a család összetartása. De ehhez többet kellett volna együtt legyünk ebédnél, vacsoránál. Ezt nem lehet a fotólaborból vagy a sivatag széléről szervezni. Annyi maradt tehát, hogy én próbáltam biztosítani a munkámmal a család biztonságos megélhetését. Ugyanakkor én a mai napig családcentrikusnak gondolom magam, és őszintén irigykedem azokra a családokra, akik le tudnak ülni egy asztal mellé, és képesek türelemmel meghallgatni egymás gondjait, bajait. Naponta háromszor, az étkezéseknél. Vagy legalább kétszer. De ehhez együtt kell leülni az asztalhoz, és beszélgetni egymással. Vágytam ilyenre, de bevallom, hogy nem nagyon sikerült megteremtenem vagy elérnem.

Olyan környezetben nőttem fel - mára lehet, hogy ott is megváltoztak a szokások -, ahol az idősnek és a gyermeknek egyaránt rangja, különleges becsülete volt. Ugyanígy komoly megbecsülése volt a tudásnak is. Ha jött hozzánk egy tanár, emlékszem, azon veszekedtünk, hogy ki ad neki vizet, vagy ki kínálja hellyel. Nekünk is rangot adott az, hogy vendégül láthattuk, segíthettük. Nem volt kérdés például, hogy egy idős embernek átadjuk a helyünket. Ezek mind működtek, külön oktatás nélkül. A környezetünk alakította ki bennünk, nem feltétlenül az iskola.

Úgy érzem, a tudás tiszteletének kialakításában nagy befolyásom volt a gyermekeimre. Én nem akartam megelégedni azzal, hogy csak szakmát tanuljanak, a maximálisan elérhe64