Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
SZM: Én ezt nem tudtam. Mert én nem álltam szóba a kommunistákkal. Én úgy dobtam ki Devecserit, hogy olyat nem láttál. A házassági tanúnkat, aki összehozta ezt az ismerkedést. Hát mit gondolsz, kiszóltam neki az ablakon, hogy eriggy innen, mert nem engedlek be soha többé. Halálos ágyán láttam utoljára, mikor Somlyó könyörgött, hogy nem tud meghalni a bocsánatunk nélkül. KL: És Somlyó? SZM: Somlyó legalább eljött és bocsánatot kért. KL: De akkor? SZM: Olyan mocsok volt, amilyen csak lehetett. Miután sose vettem komolyan egészen, nem is vártam tőle mást. Somlyó olyan volt, amilyen. De Devecseri nélkül mi nem ismerjük meg egymást. Devecseri beletartozott a kettőnk életébe. És nem engem, de azt, aki állandóan szereplési lehetőséghez juttatta, és mindig nyomta előre, a boldogtalan Tibort mint az írószövetség főtitkára kizárja az írószövetségből? Ez a nyomorult? Hát csodálod, hogy úgy halt meg, mikor én megátkozom? Mint ahogy Keszivel sem lehetett érintkezni. Egy másik világnak voltak a szörnyei. Szegény Hajnal Annát is feláldoztuk. Nem lehetett, hát az olyan megszállott volt, és olyan elfogult lett. Amikor megírta a láncoskutya-verset Titóról, akkor szegény Annát is kidobtuk a hajóról. Ne maradjon köztünk senki. Nem tudod, hogy én nem tudok megbocsájtani? KL: A minisztériumi megaláztatások után? SZM: Előbb elvezényeltek egy hatodik kerületi általános fiúiskolába, ahol földrajzot tanítok. Amihez nem is értek. Ha nem volnék író, és nem hazudnék össze mindenféle link dolgot, mondjuk Afrikáról, nem tudom, mit csinálnék. így a gyerekekkel eljátszottam. KL: Aztán már a Horváth Mihály téren tanítottál. SZM: Ott meg még nehezebb volt, a tanszéknek dolgozni. Az a szerencse, hogy Egedi Máriával és azzal a tanszékkel nagyon jó viszonyban voltam. Ok Pálmai Kálmánnal rengeteget segítettek nekem, jót se felejtek el soha, mint ahogy a rosszat se. KL: Tudom, ezt te mindig szoktad mondani. SZM: Könnyűvé tették az életemet abban a nagyon nehéz iskolában. Nekem nyilvánosság előtt előadni nem nehéz. Aztán azt úgy megfogalmazni, hogy 250 őrült kommunista hallgatja, akiket azért fizetnek, hogy megtanuljon rajtam bírálni. És annak a támadását végignézni, az nem volt egyszerű. Azért a 250 forintért, amivel többet kaptam, mint más tanár, nagyon édeskevés volt. Tudod, mikor számon kérték rajtam, hogy hogyan lehetett azt mondani, hogy bánatos Arany János életének az utolsó szakasza, mikor Petőfi volt a barátja? És nem mondhatom az arcába, hogy attól még szegény Juliska meghal, attól még félig vak, azonkívül utálja ezt az egész dicsőséget. Jézus Isten, ezek a figurák! És vasárnap, mondom neked, kellett volna kémjelentéseket készíteni, de sajnos én jelentettem, hogy senki nem jár a templomba, az osztálynak meg mondtam, hogy menjenek át a másik oldalra, ne ide a plébániatemplomba, mert nehéz hazudni nekem. KL: A Mária utcai jezsuita templomba mentek? SZM: Menjenek oda. Persze. Menjenek a Mikszáth térre, bánom is én. Az osztályban az egyik gyerek elkezdett zsidózni. Tudtam, hogy nincs megkeresztelve, akkor folyt éppen a keresztelői előkészítése, a szülei nagyon rendes pártfunkcionáriusok voltak. Az asszony állandóan a Nőszövetségben, a gyerek teljesen szülői irányítás nélkül nőtt fel. Nagyon jó tanuló volt és okos gyerek. Mikor kiderült, hogy a zsidózásnak ő a központja az osztályban, előszedtem, szigorúan megbüntettem. Még nagyon közel voltak a meggyilkoltak, az egész Holokauszt. És berendeltem az anyját. Bejött. És kétségbeesve sírva fakadt, elmondta, ez a kérdés nagyon borzasztó a számára, mert a gyerek zsidó, és mindenkijét kiirtották, és szándékuk volt, hogy a gyerek előtt önmagukat és a történelmet elrejtik, sose mondják el a 76
