Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Géczi János: Sétáló árnyék
Mégis fontos számomra, hogy a pályaudvar elől is olvasódjon az esszé, végtére, valamennyi esszé, amely értéket jelent számomra, többször elkezdődik, s ezek hagyományával nem ellenkezem. Miként azzal sem, hogy azonnal jelzem, mikor lódít a szöveg, s most itt ezt teszi, hiszen nem pályaudvar ez a vasúti alkalmazott lakását, a jegyirodát és az utazóközönséget kiszolgáló várótermet magába foglaló épület, csupáncsak vasúti megálló, továbbá, hogy sokszor dörmögök magamban, hirtelen haragú vagyok és utána hamarosan megbékülő. A helyiek, ha a megállóhoz igyekeznek, akkor csakis azt mondták, a vasúthoz mennek. A vasútnál vásároltak jegyet, kapaszkodnak föl a vonatra, vagy a vasúton adják fel a tehervagonokra a szekérrel, zetorral oda összehordott mezőgazdasági terméket, lábasjószágot vagy karácsonyra küldött, zsákos ajándékot. Mi magunk úgyszintén onnan hozzuk el a vasúti szállítmányként érkező zsáknyi földimogyorót, amelyet anyai nagyszüleim Medgyesegyházán adtak fel, hogy ezzel kívánjanak számunkra, a szegény, Nyírség aljába szakadtaknak boldog karácsonyi ünnepet. Az, hogy adódik vasutunk és vonatunk, és hogy ekként az az idők kezdetétől létezik, megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Amint az is, hogy azon keresztül kapcsolódunk a nagyvilághoz. A faluszéli indóház, amely a falu központja, időtlen és cseppet sem a falu házaihoz illő, hozzájuk hasonlatos építmény, mégis úgy tűnik, egykorú a faluval. Nyilván nem így van ez, elvégre Magyarországon az első vasútvonal nem régebben, mintegy 150 éve készült, azaz 1846-ban. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy Kárpát-medence-szerte azonos jellegű építmények emelkednek az idő tájt a vonathálózat mentén, a Monarchia kishivatalnokos eszmevilágát megjelenítve és képviselve. A mi vonatunk, amelyet a Debrecen-Nagyváradi HÉV társaság épített a maga Debrecen-Nagyléta közötti 32 kilométer hosszú szakaszával, 1894. december 8-án nyílik meg, s akkor gördül rajta először végig szerelvény. Monostorpályi akkor kapcsolódik a nagyvilághoz, válik részévé, majd pedig jó száztíz évvel később, mintha maga akarná azt, kihátrál abból. A vasúti állomás csodákra képes. Megmagyarázható és megmagyarázhatatlan mirabulumok övezik, amelyek öregedésemmel sem halványodnak el. A Nagyiétáról érkező, s Debrecen irányába kifutó, de rögvest Hosszúpályiba befutó szerelvényt majd itt is, ott is, ha már beér az állomásra, emeletes épület fogadja. Monostorpályiban azonban az állomás nem volt, és már nem is lesz soha emeletes. Hiányérzetet keltő, kissé zavaros és nehezen értelmezhető a helyzet, mintha valamitől megfosztódna, ámbár - ma már látom - nem a falu, de az a gyermekember, aki én valaha vagyok. Ellenben, az állomás után, a zökkenve meginduló s állomásról kihúzó négy-öt vagonnál sosem hosszabb szerelvény utasa menten váltóházzal találkozik. Azzal, amelyet, ha monostorpályi az utazó, mintha egészen apró, a semmi határán kuporgó bakterház lenne, jóformán nem is érzékel: amúgy pedig az izgalom akadályozza meg ebben, amely a vonathoz hajszolja; végtére is, a falusi normális életében komótos lény, időérzékének láthatatlan, belső órája percet nem mutat, csak egészeket, s bizony, ez a percre járó világgal történő harmonizálást nem segíti elő, a járatok a síneken a percek útmutatását követve pontosan érkeznek és távoznak. A vonatról könyörtelenül 36
