Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Vári Attila: Bábakalács
lagászati áron keltek el, s a modem művészetek palotáját is róla nevezték el. Szolgáltatásának hosszú évtizedei alatt, bár mindenki tudta, hogy miből él, mégsem nevezték kurvának. A virág-lány, a virág-asszony volt a neve, ha a háta mögött róla beszéltek. Iván halála után virágot árult a vendéglőkben, s már megjelenésekor is tudta minden férfi a városban, hogy megkapható, ha nem is ment el bárkivel, s azt is tudták, akiket érdekelt, hogy nem adja olcsón magát. Soha nem öltözött feltűnően, s mert nem volt, aki tanítsa, rávezesse a test és ruha harmóniájára, Iván pontosan a meztelenségét csodálta, aktmodellje volt eleinte, magától jött rá még arra is később, hogy a drága parfümök közül melyik a nekivaló, melyik illat az, amelyik pénzért adott meztelenségében is öltözteti. Ha valaki az időt visszaforgatva megláthatta volna húszévesen, azt mondta volna, hogy kifogástalan az ízlése, s mert nem volt olyan, mint a többi ősi mesterséget gyakorló lány, semmilyen káros szenvedélye sem volt, lassacskán lakást szerzett, s annak a néhány hónapnak a hatására, amit vőlegénye albérletében, szökevényként, titokban a szerteszét hagyott könyvek között eltöltött, megválogatta olvasmányait is. Nem volt igazi műveltsége, de nem is volt teljesen műveletlen, s mert jól körülírható volt az a réteg, ahonnan partnerei kikerültek, s az nem az aljanépség köre volt, vendégei, a többnyire diplomás, jól szituált férfiak hálásak voltak, hogy elfuserált szeretkezések helyett nála társaságban érezhették magukat. Virágáruslányként ugrott fejest az életbe, s túl a hatvanadik születésnapján, mintha nem is gyűrte volna maga alá átizzadt lepedőként a szennyel, illatokkal, csalással és megcsalásokkal teli évek salakja, visszakanyarodott, de most már termeltetőként, nagykereskedői ambíciókkal a virágok felé. Árvaházi szökevény volt nagybetűs élete kezdetén, akkor, amikor Iván szeretője lett, s egy évig a körözöttek, aztán már csak a keresett személyek listáján szerepelt, s mintha sorsa előre ki lett volna mérve, neve miatt kezdte virágokkal a legősibb mesterség éjszakáit. Évekig semmilyen irata sem volt, az éjszakában razziázó rendőröknek eszükbe sem jutott, hogy igazoltassák a virágáruslányt. Amikor elhatározta, hogy rendezi helyzetét, a városi tanács lépcsőjén találkozott egyik kliensével, akihez néha felment egy villalakásba, mert akkor még nem volt saját otthona, s akiről csak akkor és ott tudta meg, a hivatal előterében, hogy nem is a város, de a megye mindenható főembere, s pártvonalon országos potentát. Hallgatag özvegyember volt, soha nem siette el a dolgokat, s előtte vagy utána órákig meséltette a lányt. Néha a kutyájával érkezett, egy szelíd magyar vizslája volt, s nem lehetett nem észrevenni, hogy kutya és gazdája mennyire hasonlít egymáshoz. Szomorú barna szemükkel olyanok voltak, mintha minden pillanatban bocsánatot akartak volna kérni azért, hogy egyáltalán léteznek ezen a földön. Elvtársnak szólította, ahogy mindenki, s ha csak tehette, olyasmikről mesélt, amikről azt hitte, hogy meg tudja vele nevettetni a magány szigorába, s talán közönybe betonozott remetét. De ez sohasem sikerült. 14
