Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 9. szám - Vári Attila: Bábakalács
mesítők, akikkel a hajdani bolgárkertek helyére telepített kertészetben dolgoztatott, ugyanúgy végezték munkájukat, mintha bármelyik pillanatban megjelenhetett volna a főnökasszony. Különleges broméliákkal kísérleteztek a virágházban. Egy narancsszínű, hatalmas fenyőtobozra, de inkább ananászra emlékeztető változattal értek is el eredményeket, s a tenyésztés többszörösen megismételt folyamatában sikerült a viszonylag széles leveleket szinte pázsitfűméretűre keskenyíteni, úgy, hogy a majdan eladásra kerülő példányok „olyanok lesznek, mintha vágott virágot helyeztek volna a nedves tőzegföldbe" - mondta szakújságíróknak az asszony, a tulajdonos, amikor bemutatta a virágját színvesztés nélkül hetekig is megtartó növényt. De a ritka változatok, amelyekkel kísérleteztek, csak vitték a pénzt, s ahhoz, hogy a kertészet nyereséges legyen, szaporítóanyagot, magvakat, hagymákat kínáltak a szakboltoknak, s ehhez szükségük volt arra a századok óta gondozott folyóparti termőföldre, amelyet még az ezernyolcszázas évek közepén, az osztrák-magyar kiegyezés előtt kezdtek kertté alakítani a hazájukból elmenekült bolgárok. És kellettek ehhez a jól megfizetett holland szakemberek, akik a fizetés mellett társtulajdonosai is voltak a vállalkozásnak. Mindenki tudta a kertészetben, hogy a tulajdonos asszony éjszaka jár ki legszívesebben a sokhektáros üvegházakba, amikor csak a csepegtető öntözők neszezését lehetett hallani. Ilyenkor a virágágyások között leült egy háromlábú horgászszékre, s akár egy egész éjszakát is el tudott tölteni azzal, hogy révetegen bámulta a színüket még titkoló bimbókat. Talán virágáruslány korából hozta magával a kinyílatlan kelyhek szeretetét. A szinte még bimbóállapotban lévő virágokat imádta, amelyek a gyors hervadás helyett a megnyílás gyönyörével ajándékozhatták meg azokat, akik hajdanában szobadísznek vették meg kosarának legszebb darabjait. Hűtőtáskákban hordta haza ezeket, ahogy ő nevezte, a kamaszvirágokat, s amikor fesleni kezdtek, mert gyűlölte a hervadás látványát, visszavitette, hogy a rózsa után kardvirágok, aztán tulipánok és csokros jácintok kerüljenek szobái ablakába. Ezeket a szinte közönséges, ahogy ő nevezte, parasztvirágokat szerette a legjobban. Valaha nem is lehetett hozzájutni más vágott növényhez. Az orchideákat lánykorában csak fényképről, képeslapokról ismerhette, s bár gyönyörűnek találta őket, idegenkedett attól, hogy ezeket az álélősködőket, amelyeket egy egész csarnokban termesztettek, hazavigye. Nem szerette a teljesen szirmukat bontott virágokat. Ez alól csak a kardvirág volt kivétel. Azt sem magáért a virág szépségéért szerette. Ha behunyta szemét, s mutatóujjával megsimogatta a virág belsejét, Iván bőrének tapintását érezte. A gyerekesen szőrtelen mellkast, az ágyéktáj feszülő, leheletfinom bőrét, a fülcimpa mögötti selymes simaságot. Talán azért, mert ő volt az első férfi, akinek testét megérinthette, de számára a bizonyosságnál is biztosabbnak tűnt, hogy Iván bőrére sokkal jobban rá volt írva a neme, mint arra a sok száz férfiéra, akiket élete folyamán megismert. Üzleteiben eleinte nem akart szárazvirág-kötészetet, de aztán a kereslet miatt mégis engedett, s a lányok, akik holland és német tanfolyamokról hozták a 11
