Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Füzi László: Kecskeméten a kultúra még képes közösséget teremteni
nincs kedve valakinek, mert annyira nehéz történeten ment keresztül, akkor már nem kell csinálnia. Körülbelül ez volt a véleményünk, a közösségnek is, s magamnak is egyénileg. Ezért is kerestem a tanítás felé a kiutat, hogy közelebb legyek a világhoz, hogy valami visszajelzést kapjak. A Forrás vonatkozásában 1989 után teljesen új korszak kezdődött, erről én most nem akarok mit mondani, kivezetne bennünket a mostani keretekből. Sok mindent tettem a '89 előtti Forrásnál, de a döntéseket alapvetően és természetesen Hatvani Dani hozta meg. Nagyon jóízű beszélgetéseink voltak a szerkesztőségben, ezt én most, 2012-ben, és visszanézve is ezt mondom. Az egyik legnagyobb iskola az volt számomra, hogy 1982-től minden kedden, később minden szerdán, délutánonként összejöttünk. A Forrásnál dolgozó négy-öt-hat ember ott volt, és mindenki őszintén elmondta a világról a véleményét, a gazdasági- politikai történésekről. Ez hallatlan nagy iskola volt. Ezenkívül nagy iskola volt, hogy följártam a József Attila Kör gyűléseire, és egy idő után az írószövetség választmányi üléseire is, mikor még átalakuló volt a világ. Nagyon őszinte és nagyon nagy beszédeket, akár búcsúbeszédeket is hallottam, például az esszéista Orosz István és Tamás Gáspár Miklós búcsúbeszédét a JAK-tól. Nagyon nagy iskola volt ez nekem, így együtt.- A szerkesztőségi megbeszéléseken a belső munkatársak vettek részt? Említsük meg a neveket is, és vegyük sorra, hogy milyen külső kapcsolatokkal rendelkeztek ezek az emberek! A Forrásnál sok az olyan külsős munkatárs, barát, akik erősen kötődtek hozzátok. Vekerdi László neve jutott most hirtelen eszembe, az, hogy az ő emlékét is nagyon tiszteletreméltóan ápoljátok a mai napig, és a legújabb számokban is megjelennek a vele kapcsolatos visszaemlékezések.- Ha valaki felületesen nézné, azt hihetné, hogy a Forrás négy-öt ember nehezen értelmezhető mozgásának az eredménye. De nem! Először kedden délután, majd még a sajtóházban szerda délutánonként összejöttünk, az ún. értekezleteken a vicctől kezdve sok minden elhangzott, miközben egy nagyon széles alapokon nyugvó kapcsolati háló is működött. Azt, hogy miként szerkesztettük-szerkesztjük a Forrást, szerkezetileg nagyon nehéz leírni. Nem azért, mert régen többen voltunk, most már nagyon kevesen vagyunk, akkoriban még voltak rovatvezetők, de mindenkinek meg volt a maga személyes kapcsolatrendszere is, megvolt, hogy kivel volt baráti viszonyban, kinek írt levelet, kivel levelezett. A szerkesztőségi értekezleteken, miközben valaki látszólag csak viccet mesélt, vagy Szekér Endre elmondott egy sztorit, ezt a hálót mindig működtettük. Soha nem a megjelent lapszámról volt szó, hanem inkább ötletek merültek fel, hogy milyen tematikus számot, kivel, hogyan kellene csinálni. Akkor jöttek a nevek, akkor kinek ki írjon, és körülbelül így állt össze egy szám. Nagy feladat lenne ennél konkrétabban válaszolnom a kérdésekre. Amit mondtál, a mai napig célunk - egyébként korábban is így volt -, hogy a Forrás hagyományvilágából mindazt folytatni kell, ami folytatandó és folytatható. Tehát ha Vekerdi Laci bácsi nevét mondod, akkor egy újonnan megjelent könyv kapcsán éppen egy interjúval lehet folytatni ezt a hagyományt. Még egy jelenséget említek, nem véletlenül Vekerdi Laci bácsi kapcsán jut eszembe, de a Forrásra is vonatkozik, és az egész irodalmi életre is. Én ennél a világnál nyíltabb és demokratikusabb közeggel nem találkoztam, itt mindenkinek megvolt és megvan a helyi értéke, és ezt az irodalmi világ pontosan tudja, és meg is fogalmazza. Az áltekintélyeknek soha nem dőltünk be. A lényeg az, hogy mindenkit a maga pontos értékén tudtunk kezelni, és a szerkesztőségben mindenkit ezen az értéken neveztünk meg. Tehát, amikor egy szerző „hivatalosan" tűrt volt, akkor nálunk nem számított törtnek vagy fordítva. Még annyit, hogy roppant befogadó volt ez az irodalmi világ, amikor én belekerültem. Egy percig nem éreztem azt, hogy nem figyelnek rám. Egy fehérvári konferencia után levelet írtam Vekerdi Lászlónak, és azonnal válaszolt, 234
