Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 7-8. szám - Kerényi József: "Úgy kell építeni, hogy se bánatot, se nosztalgiát ne ébresszünk az emberekben a múlt iránt"
ezt a házat, és maradt egy lyuk. Utóbb én terveztem oda a szolgáltatóházat, ami megint egy új épület volt. Az első nagy csata a Zsinagóga átépítése kapcsán volt. A Zsinagógára nem volt nekem megbízásom. Buda Gáborné, a MTESZ, a Műszaki és Természettudományos Egyesületek Szövetségének vezetője szerette volna, ha bent, a városközpontban kap helyet a szervezet. Amint mondtam, a házra nem volt akkor semmi hivatalos megbízásom, csak megkerestem ezt a hölgyet. Vagy ő keresett meg engem, már nem emlékszem pontosan, mert hallotta, hogy többször bejártam, fölmértem az épületet. Ez szórakozás volt. Tudod, abban az időben mindenki pici pénzt keresett, demokratikus szegénység volt, viszont a munkát, azt nem tudták elvenni, legföljebb a jó elképzeléseket sem valósították meg. Körülbelül tíz javaslat közül kettő, ha megvalósult - ez a korszerűsített gőzgép hatásfoka. A zsinagóga esetében eljutottunk a döntésig, elkezdődött ez az építkezés. Nagyon furcsa módon sokan mellé álltak. És tényleg úgy nézett ki, hogy végre sikerül valami meglepőt csinálni egy öreg házból.- Valóban elég formabontó volt, amit a Zsinagógával tettél!- Teljesen. Át kellett építeni a belső terét, de egyébként még azt is úgy csináltuk meg, hogy bármikor kibontható legyen a jelenlegi szerkezet, ha valaki megint megvásárolná, mert ezt a zsidó hitközség akkor eladta. Két acéltartóval kiváltottuk a padlásteret. Én ebben a házban két emberre emlékszem, és emlékezni is fogok mindig, szeretettel. A bejárat mellett vannak ilyen fogrovatos díszítések, az ajtót osztó oszlopoknak pedig szép gipszfejezete volt. Valakik véletlenül levertek néhány ilyen fogrovatot - az épületet raktárnak használták -, meg leütötték az egyik oszlopfő tetejét. És akkor, az akkori szemléletnek megfelelően nem tudta ezeket a hibákat kijavítani senki. Nem volt fehérmunka, még az ácsokat is műanyagpadló-ragasztónak képezték át. Az a szemlélet volt az általános, hogy verjük le az egészet, és majd szépen levakoljuk. Volt ott egy ipari tanuló gyerek. Vakolást tanultak, gyakoroltak az épületben. Elém állt, hogy ő megpróbálja helyreállítani a hibát. És ez az ipari tanuló - később aztán az építési hatóságnál is dolgozott, egy fiatal legényember - vette a fándlit, a kőműveskanalat, és a fándliból, amivel a habarcsot terítik szét a téglafalakon, szépen megcsinálta a fogrovatot, meg az oszlopfőt is. Kicsit bugyuta az oszlopfő, de én még külön örülök is ennek. A Zsinagógában, a bejárattal szemben van az a nagy márványfal. Ott volt egy lezáró, finom tagozat. Egyszer, amikor megyek ki az építkezésre, látom, hogy elbontják az állványokat, és nincs fönt a tagozat. Kérdem ott a helyszínen kint lévő fő-építésvezetőt, hogy hol van a tagozat? Azt mondja, sajnos nem gyártották le a kőfaragó vállalatnál. Nagyon sajnáltam, és akkor jött a művezető, Madarász úr, remek öreg szakember, és azt mondta: mérnök úr, jöjjön csak, és ott, a ruhatárnál húzza szét azt a függönyt! Elhúztam a ponyvát, és ott volt a földre letéve a leszállított kő, a tagozat teljes anyaga. Egyszerűbb volt letagadni, mint dolgozni vele, meg biztos, a határidő is szorította őket.- Furcsa kor volt, kétségkívül.- Ezért mondom, hogy a szépségek mellett ott tanultam meg az állandó betartást is. Volt, hogy a város tartott be a megyének, volt, hogy a megye a városnak. Én mindig azt kértem, hogy nekem nem kell, hogy segítsenek, de legalább ne tartsanak be! Szóval ez volt az a két ember, az ipari tanuló és Madarász úr, akik kellettek ahhoz, hogy úgy valósuljon meg a zsinagóga újjáépítése, hogy ma is vállalható legyen. Aztán a mai napig nagy szeretettel emlékezem Dömer Henrikre. O sincs már közöttünk. 75
