Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 1. szám - Oláh - Gál Róbert: Bolyai János képzeletbeli számvetése életéről, hiteles feljegyzések alapján

tálta el bennem azt a múlhatatlan vágyat, hogy a XI. axióma helyzetét tisztázzam, így Isten rendelése volt, hogy művem Atyám munkájának függelékeként jelenjék meg. Már az Appendixben is különös szerepet játszanak az imagináriusok, és nélkülük talán az én roppant fontos Tér Tudományom sem érthető. Én tudom, hogy az imagináriusok létezése olyan természetű, mint az XI. axióma tagadásával felépített tér. Önálló létezése kell legyen a matematikán belül, és természetesen geometriailag is megszerkeszthető mennyiségek. Ezzel a pályáztatók is azt kívánják tisztázni, hogy van-e létjogosultságuk a matematikában. Itt van a nagy különbség Atyám nézete és az én felfogásom között az imagináriusokat illetően. Atyám ezeket csak formális eszközöknek tekintette, de nem tulajdonított nekik önálló matematikai létezést.

Szóval megegyeztünk, hogy külön pályázunk. Én gyorsan elkészítettem a művemet, 'szén már az Appendixben benne van a lényege, így csak kevéssel kellett azt kiegészítsem. Rosszul is tettem, hogy a versengés láza elkapott és nem fordítottam nagyobb türelmet a tálalására. Pedig tisztán láttam, hogy az imagináriusokat fel lehet írni két valós szám segítségével. Tehát az a lényeg, hogy egy imaginárius mennyiség két valós mennyiségnek felel meg és fordítva. Ennek pontos kifejtését elmulasztottam. De mint írtam, siettem a postára tevéssel. Annyira szerettem volna, hogy ebben a „párbajban" legyőzzem Atyámat, hogy - mi tagadás - angolos szófordulathoz fanyalodtam, mikor Atyám megkérdezte, hogy elkészültem-e a pályamunkámmal? Azt válaszoltam neki: én már elküldtem. (Tudniillik, már akkor elküldtem.) Atyám, várva az én munkámat, mert együtt, egy postaköltséggel szerette volna elküldeni a két munkát, szóval Atyám a pályázati határidő utolsó percében tette postára. A postahivatalban éppen ott volt a postamester Vályi Károly, Atyámnak kedves, jó embere, tanítványa, akivel elbeszélgetve, szóba jött, hogy én már régebben elküldtem. Ugyanis Atyám neki elbeszélte, várta a fia munkáját, hogy együtt küldjék, mire a Postamester felvilágosította, a fia már rég elküldte, mert a tértivevény is visszajött a fia nevére. Atyám irtó haragra gerjedt, tücsköt-békát rám mondott. Sajnos egyikünk sem nyert, talán ez volt a sors igazságos rendelése. Ki tudja? A lipcseiek nem értették meg a munkámat, ezért hogyan is haragudjak rájuk? Ha a pályázat kiírói sem mesterei a témának, hogyan is várnám tőlük igazságos döntést? Kár, hogy ebből is csak tovább mélyült a szakadék Atyám és közöttem.

1837. október 8-án megszületett Dénes fiam. Nagyon tudtam örvendeni ennek a csöppségnek. Örömömben el is mentem Atyámhoz a jó hírrel megbeszélni vele azt, hogy most már tisztességes dolog volna, ha Orbán Rozáliát feleségül venném. Teljesen leforrázott Atyám, hogy az unokája születésének egyáltalán nem örvendett. Azzal érvelt, hogy a szolgálóktól született gyermeket nem szokás elfogadni, és a házasságomról hallani sem akar. Szó sem lehetett arról, hogy a domáldi birtokot, amit nekem használatomba adta, lekössük kaucióba a házasságomért. Azon kezdett sóhajtozni, hogy mi lesz vele, ha majd a Kollégiumból kiöregszik, mi lesz Gergely öcsémmel? Nagyon letaglózva jöttem el Atyámtól.

1836 szeptemberében átköltöztünk Királybíró özvegyének Szent Miklós utcán lévő házába, egy évre rá kertet is béreltünk császári-királyi hadnagy felső-kápolnai Kakutsi Zsigmondtól, amely ugyancsak ott volt a Szent Miklós utcában,

58