Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Oláh - Gál Róbert: Bolyai János képzeletbeli számvetése életéről, hiteles feljegyzések alapján
szebb és értékesebb birtok volt, mint Bolya, és az talán a szász atyámfiainak és a szigorú szász erkölcsnek tudható be. Szóval Atyám nekem is felajánlotta az ott való lakást. De én akkor nem éreztem jól magam, gyakran voltam az orvosok vendége és a patikának az állandó kuncsaftja. Mégis, mikor egy kicsit jobban éreztem magam, béreltem egy lovat és kilovagoltam Domáldra. Körülnéztem az elhagyott kicsi birtokon, szóba elegyedtem a jobbágyainkkal, Burtzus Mihályékkal, Serbán Ábrahámékkal, és megbizonyosodtam, hogy jóravaló, tiszta, őszinte emberek, nem olyan képmutató társaság, mint Marosvásárhely úri atyámfiai. 1834 tavaszán kiköltöztem. De szinte elfelejtém életem talán egyik elhibázott lépését, vagy végzetét, vagy rendeltetését. Mikor egyszer kilovagoltam Domáldra a korodszentmártoni letérőnél, a Küküllő hídjával szemben, megpihenni álltam meg a fogadónál. A lovamnak abrakot kértem, magamnak icce bort, éppen szokásból, mert borivó sohasem voltam. Sört ittam volna, de azt ennél az eldugott fogadónál nem kínáltak. Akkor kiszolgált nagy ártatlan képpel egy lány, és szokatlan módon kezdett érdeklődni, hogy mi járatban járok arrafelé, hova tartok és mi célból? Én, mint rendesen, mérnökegyenruhámban voltam, tiszti kalapommal. Ilyent se sokat láthattak Korodszentmártonban, mert a mérnöktest egyenruhája teljesen különbözött a többi egységétől. Szóval, elég meggondolatlanul szóba elegyedtem a lánnyal, és elmondtam neki, hogy én Atyám által domáldi birtokos volnék, és szándékomban áll, hogy oda kiköltözzem. Ekkor ő nagyon ajánlkozni kezdett, hogy szívesen elszegődne hozzám gazdaasszonynak. Mivel akkor éppen szolgálómnak is letelt az esztendeje, és nem is igen tudtam, hogy Domáldon hogyan is folytassam az életem, megállapodtam vele. Akkor tudtam meg a nevét és azt, hogy nemesi származék: kibédi Orbán Róza. Ki gondolta volna, micsoda sárkány lakik ebben az ártatlannak mutatkozó lányban. Még egy matematikus sem tudja kiszámítani a jövőt! Hát így bogoztam én össze életem fonalát Orbán Rózával, amelyet már semmi és senki sem fogja tudni szétoldani. Felemeltem őt a Tér Tudományom részesévé, ő meg visszahúzott volna a sárba és mocsokba. Talán a Sors akarta így, nehogy Istennek képzeljem magam. 1834 késő tavaszán költöztem Domáldra. A nyár ígéretes volt, a fák tele voltak apró gyümölcsökkel. Áldott jó Anyám sírja közelségében magamnak való helynek éreztem Domáldot. Talán Anyám volt az egyetlen olyan ember az életemben, aki tiszta szívből szeretett. Nagyon bízott bennem, és megérezte, ahogy csak az anyák tudják megsejteni, hogy valami rendkívüli dolgot fogok ebben a földi sárfészekben megvalósítani. De alig költöztem ki Domáldra, a betegségem hamar megmutatta fullánkját, és visszakényszerített a földi élet kínjai közé. Azért berendezkedtem, és dolgozni kezdtem. Bejártam a Habescht, a Lagendalt, a Burcuzellet, a Hedelt, megismerkedtem az evangélikus pappal, aki Zágorból járt Domáldra vasár- és sátoros ünnepekkor, valamiként az ortodox pópával. Jóravaló, egyszerű emberek voltak. Persze volt néhány hangadó oláh, mint például Popa Nonu. Orbán Rozi is egészen jól főzött, és nem avatkozott a dolgaim közé. Az ősz rövid volt, a tél pedig nedves, ködös és utálatosan hideg. A kúria sem volt jól átmelegedve, tele volt egérrel és bogarakkal. Alig bírtam ki a telet, nagyon hosszúnak tűnt. Atyám könyveit olvasgattam, a Tentament és az előtte egy évvel megjelent Arithmeticae elejét. Nagyon tetszettek az Atyám 56
