Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám - Nyerges Gábor Ádám: Sziránó szimfónia
Néha egy-egy lány is átjött szurkolni, vagy épp azt a világsztárt cikizni, aki a legnagyképűbb volt a héten, esetleg aki épp őket csúfolta a legtöbbet. Sziránót - holott, mivel ő sem maradt el a többi világsztártól, ő is csúfolta a lányokat eleget - mégsem bántották soha. Pedig ezek nem akármilyen lányok voltak, hanem a Spice Girls együttes, majd később más popzenekarok tagjai, dívák, szexszimbólumok, topmodellek, akikért férfiak milliói csorgatták a nyálukat - reménytelenül. Az iskolában is ők voltak a legmenőbbek, Niki, Enikő és Kata (vagy ahogy magukat nevezték: a NEK), a többi világsztár és szexszimbólum a nyomukba sem érhetett. Eleinte csak egyedül ők mentek oda néha-néha. Mikor a Bajnokok Ligája fontosabb meccsei zajlottak, pár percre odagyűltek és gúnyos megjegyzéseket tettek egyik-másik sztárfocistára, kivéve Sziránóra. Hmm. Idővel aztán a világbajnokságokon, amelyeket a FIFA (elnöke: Bözsi néni, a mindig morcos és érdes hangú testneveléstanár - tiszteletbeli férfi) az erdei iskolában rendezett, és melyeknek Sziránó osztálya, bár sosem a legesélyesebbként, de mindig titkos favoritként, dobogós reményekkel vágott neki, szóval idővel aztán a világbajnokságokon már a pórnép, a kisebb sztárok, sőt, a kevésbé népszerű lányok is eljöttek szurkolni. De hát egy világbajnokságon mindenki szurkol, arra még a halottak is felkelnek. Most éppen nem volt meccs, elsősorban azért, mert Sziránóék még minden ilyennek előtte voltak. Az első három-négy évben ők még csak tornaórákon, ha egyáltalán játszhattak nagy ritkán (tekintsük ezt az U-10-es ifiligának), a Stadio Bernabeu, a Nou Camp (mások szerint Camp Nou), az Old Trefford, az Olimpiai Stadion, a Stadio Delle Alpi vagy a Giuseppe Meazza stadion betongyepén ekkoriban még az eggyel korábbi nagy nemzedék játszott, akiket bizony nem is Raulnak, Roberto Carlosnak, Figónak, Rivaldónak, Beckhamnek, Sherringhamnek, Effenbergnek, Baslernek, Del Pierónak, Conténak, Ambrosininek és Maidininek hívtak, hanem addigra már, ha feledésbe nem is, de valamibe mindenképp egyre inkább merülő, régi, ki tudja, milyen kilencvenes évek eleji neveken. Sziránóék tehát ebben a három-négy évben, mikor még sztárok sem voltak, csak ígéretes tehetségek, erejük telje felé közelítő lelkes ifik, még csak hintáztak, libikókáztak, vagy amit a legjobban szerettek, betmenest, szupermenest, detektívest, pauer- réndzsöröst, környezetvédőst és titkosrendőrségest játszottak. Ez ebben a korban még rendjén is van, gondolta Sziránó, aki némileg már ki is lógott ebből a bizonyos korból azzal, hogy ezt és egyéb ilyeneket gondolt, és fokozódó aggódással vizsgálgatta is magát, mivel ez így azért nincs is annyira rendjén. Sziránó épp nyomozott, Pavellel, bolgár származású barátjával és Bélával, aki ugyan rendszerint infantilisnek minősítette ezt a játékot (és tette ezt igen gyakran, mivel, bár nem tudta, mit jelent ez a szüleitől hallott szó, nagyon megtetszett neki, hogy láthatólag a többiek sem tudják), azért mégis mindig jött detektíves, betmenes, satöbbiesezni. Hogy Sziránó szénája úgymond szociálisan már ekkor mennyivel jobban állt, mint a furcsa nevű, akcentussal beszélő, és többnyire rossz lehelletű, emiatt kissé magányos Pavelé, mutatta a tény, hogy szinte mindig utóbbi volt a bűnöző és Sziránó az igazság megtestesült bajnoka. Sziránó csak ritkán ment bele, hogy cseréljenek, és akkor is csak rövid időre, míg meg nem unta a rosszembereket megillető idegőrlő hajszát és menekülést, nem nekivaló dolog 25
