Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 6. szám - Nyerges Gábor Ádám: Sziránó szimfónia
volt ez, inkább megadta magát Pavel detektívnek és társának, Bélának, akinek (bár ezt sosem kérte volna nyilvánosan, mégis) szíve leghőbb vágya volt éveken át, hogy egyszer őt is Béla detektívnek szólítsák, de hát ki tudhatta ezt. Sziránó ezzel az igazság bajnoka versus rosszember dologgal amúgy még sokáig így volt, későbbi iskolaéveiben, immáron futballsztárként is, mikor már - túl infantilis lévén a dolog, bármit is jelentsen ez - barátaival együtt sosem nyomozott, betme- nezett, satöbbizett többé - bárhogy is ette érte a fene mindannyiukat. Most épp egy komoly és sötét ügyön dolgozott. Külön nehezítette a dolgát, hogy a gonosz maffiózónak, Pavelnek társai is akadtak, nemcsak Béla (gonosz maffiózó Béla, ah...), hanem Nagy Dániel is, bár utóbbi nem zavart sok vizet, sőt, az ilyen játékok nagyobbik részében olyan eredményesen és ügyesen rejtőzködött a hatóságok (Sziránó) elől, hogy az nemcsak, hogy nem kapta el, de el is felejtette elkapni, még arra sem emlékezett, hogy a gonosz ellen mit is követhetett el. Pavel bűntette viszont komoly volt, gonosz robotharcosokat klónozott, akik a világ elpusztítására esküdtek fel, és mesterük (Pavel Kovalov, első bé osztályos tanuló) ellen fordultak (ez a csavar azért is fontos volt, mert még több délutánnyi történést is megengedett a játéknak - szegény Pavel nagy bánatára, aki már megint hetek óta rosszember volt, és már igencsak szeretett volna megint egy kicsit nyomozni is). Még az sem volt kizárható, hogy a gonosz Pavel ördögi segéde, Béla (ÖRDÖGI SEGÉD BÉLA!!!) is ilyen klón-robot lehet titokban, piros keretes, jobb szemén átmenetileg, pár napig leukoplaszttal leragasztott szemüvege mögött (emiatt lehetett most, ha nem is hivatalosan, de legalább szelíd, tudálékos, ártalmatlan habitusa ellenére ezúttal ördögi). Kár is, gondolta magában, hogy épp nem kalózost játszunk, meg azt amúgy se játszunk soha, ki tudja miért, ahhoz még jól is jönne. Igaz, szóvá ezt sem tette. Nagyjából itt tartott hát a nyomozás, Sziránó detektív épp tűzpárbajban állt a gonosz maffiózóval, Pavellel, akit ezúttal cinkostársa, Béla (az ördögi) ugyan még segített, de gonosz robotelméjében már fontolgatta az ellenszegülést valahai teremtő mesterének. Ekkor tűnt föl tehát a bokrok irányából Feri és Krisztián. Egy pillanat, kérte udvariasan és előzékenyen megátalkodott ellenfelei elnézését Sziránó, mire mindenki készségesen tüzet is szüntetett (Béla, az ördögi még ugyan fontolgatta, hogy most vagy soha, hátba kéne lőni az épp gyanútlanul elforduló detektívet, azonban ez nem lett volna okos ötlet, mert így egyrészt nagyon megharagudott volna rá a halálos lövéstől összeeső nyomozó, és feltehetőleg minimum egy hétig szóba sem állt volna vele, de mindennek a tetejében, mivel Sziránó épp valóban háttal állt, nem látná, hogy történetesen most ő le lett lőve, és odamenni, figyelmeztetni rá, hogy épp orvul hátlövést kapott, nos, mégiscsak a pofátlanság teteje lenne). Bár még csak pár hónapja ismerte ezeket a fiúkat, Sziránó rögtön kiszúrta, hogy valami nem stimmel velük. Ebben persze nemcsak hősünk borotvaéles emberismerete és rendkívüli intelligenciája játszott szerepet, hanem Feri és Krisztián önkontrolljának teljes hiánya is. Sziránó később, felnőttélete során az erőszakolok arcára képzelt ilyen tekintetet zsákmányuk felé közeledtükben, kitágult pupillák, megfeszített, fújtató orrcimpák finom izom-összerándulásokkal, izgalomtól 26
