Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 5. szám - Buda Ferenc: A Világ folytatása : Az utóérés folytatása III.
Talán kitetszik ebből a felsorolásból, hogy - néhány dunántúlit, Pest környékit és dél-alföldit kivéve - évfolyamunk nagyjából a debreceni egyetem vonzás- körzetéből toborzódott össze. Sorsok, sorstöredékek rajzolódhatnának ki, ha tudnám s leírnám, ki miért került épp Debrecenbe a Dél-Alföld vagy a Dunántúl tőlünk legtávolabbi csücskéből. Mint ahogy abból is, ha nyomon lehetne követni a menet közben leszakadók, kimaradók további útját. Nem tudom például, vajon miképpen alakult Bánszki Jancsi, Kovács Miska és mások további sorsa, akik nem járták végig a többiekkel. Arról sincs fogalmam, hogy például Rausch Lacit, Gulyás Jóskát, Szunyi Esztit miért épp Debrecenbe vették fel, s miért nem a Bajához, Tömörkényhez, Mindszenthez sokkalta közelebbi, sőt a két utóbbival szomszédos Szegedre. A Kuczor-ikreket (igen: Kuczor Vali ikertestvére meg az orvosegyetemen tanult), szóval őket valószínűleg a betelt létszámra hivatkozva nem fogadta be a Vácról akár napi bejárással is elérhető ELTE, illetve SOTE. (Még egy zárójel. A Vali keresztnév itt nem elírás következménye: a lányok közül néhányat a hivatalostól eltérő szólító névvel illettek a többiek. Nagy Piroska például „Sári" volt, Dala Mari meg „Piri", sőt „Pirinyó" - ami az ő esetében s a termetét illetően ráadásul igazodott is a névadás őseredeti szempontjaihoz - és így tovább; bár több példa most nem jut eszembe.) Úgy gondolom, hogy nem a régmúlt idők megszépítő távlata teszi: évfolyam- társaim egyikével sem voltam haragos, kiváltképp nem gyűlölködő viszonyban. Alakjuk, személyiségük ma már nem egyforma élességgel jelenik meg előttem, hiszen a hozzájuk fűződő viszonyom sem volt azonos sem színezetét, sem pedig fokozatát tekintve. A rájuk való emlékezést azonban elsősorban a szeretet jó érzése határozza meg, s ha valami disszonancia itt-ott mégis megjelenik, az bizonynyal nem tőlük, hanem belőlem ered. Ha másért nem, úgy a jókor kimondott jó szó vagy a helyénvaló cselekedet hajdani oktalan elmulasztása miatt. (A magam mulasztásaira gondolok, természetesen.) Tanév kezdetén a felsoroltak közül legelőször Lokodi Magdival elegyedtem szóba. Világosszőke, rövid hajú, kék szemű lány volt, nem épp magas növésű (ez utóbbit abból gondolom, hogy felnézett rám, s úgy mosolygott). S igencsak valószínű, hogy kettőnk közül ő volt az, aki megszólította a másikat - ha jól emlékszem - a második emeleti XII. tanterem ajtaja előtt, ahol talán épp Jakab László tanár úr előadására vártunk. Akkori rövid beszélgetésünk szavait, mondatait bajosan sem tudnám már felidézni, ám azt nyomban megtudtam tőle, hogy gyöngyösi lány. (S nyilván magam sem titkoltam el előtte, hogy én meg helybeli vagyok.) Úgyszintén az első napokhoz kapcsolódik egy holtig tartó barátság kezdete is. Talán épp a két óra közti szünetben szúrtuk ki egymást egy sűrű fekete hajú, domború homlokú, erőteljes állú, zord tekintetű fiatalemberrel. Egy-két ujjnyival magasabb volt nálam, de nyakas-egyenesre kihúzott tartása még magasabbnak mutatta. Kékre borotvált arca láttán, mélyen dörmögő basszusa hallatán azt hittem, ő az idősebb kettőnk közül. Néhány szó után kiderült, hogy szó sincs róla: induló évfolyamunk legifjabb tagjával ismerkedtem meg. Ugyanis épp csak a tizennyolcat tölti be szeptember 8-án, s így még csupán a gimnázium negyedik osztályát kellene most elkezdenie. Szülei azonban annak idején nem akarták, 8
