Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Angyal piros papucsban
mert abban az egyben bizonyos volt, hogyha a város lakossága ellenük fordul, nemcsak őket, hanem a muszlim orvosokat, nővéreket, de még a betegeket is kivégzik. Először még azt sem tudta felmérni pontosan, honnan lőnek, és mire. Akkor ocsúdott fel, amikor leadták az első lövést a kézi rakétavetővel. A robbanás zaja a gyermekotthon felől jött, futott volna át azonnal, hogy lássa, mi történt, de tudta, hogy most a betegeket kell biztonságba helyeznie, hiszen találat érheti a kórházat is bármelyik pillanatban. A félelme elmúlt, hideg fejjel adta ki az utasításokat, a nővérszállásokra parancsolt mindenkit, az a legvédettebb, ott érheti őket legkésőbb támadás. Nemcsak a nővérek, ápolók, hanem a jobb állapotban lévő betegek is segítettek, fogták a hordágyakat, vagy az infúziót tartották, hogy épségben biztonságos helyre kerülhessenek valamennyien. Emelte, vitte ő is a hordágyakat, de az agya közben folyamatosan dolgozott, a gyermekotthonban talpon van most mindenki, vizitre készülnek épp, a csecsemőket fürdetik, a nagyobbaknak a tízórait osztják, Abia tejet önt a kis cserépcsuprokba, Isad keksszel szórja tele a gyerekmarkokat, Zahír meg tolja utánuk a kocsit, adja a kezükbe a kancsót, bögrét, csattognak piros papucsai, ragyog a szeme, mint mindig. Ez a tekintet tűnt fel először neki is, amikor a fiú évekkel ezelőtt az orvosi szoba előtt várta, hogy munkára jelentkezzen.- Hogy hívnak?- Zahír. Olyan volt a fiú, mint a neve, fényes és ragyogó, s egy kicsit megfényesítette maga körül a világot is. Papucsainak csattogását ismerték jól a gyerekek, rácsimpaszkodtak azonnal, ahogy megérkezett, csinálj csodát, Zahír, csinálj csodát! És Zahír csodát csinált, hosszú pakisztáni ingének ujjából hol egy narancsot, hol egy mangót varázsolt elő. A doktornő csak nézte őket, s nem akart Hamas, a kertész morgolódására gondolni, hogy valaki rendre megdézsmálja az érő gyümölcsöket. Jól döntött, amikor felfogadta a fiút, egyik legjobb munkatársa lett, pedig az első találkozásukkor nem bízhatott másban, csak a megérzésben.- És mihez értesz? - kérdezte akkor.- Mindenhez - mosolyogta vissza Zahír a választ a doktornő kérdésére.- Aki mindenhez ért, semmiben sem mester - mondta, de nem állhatta meg, visszamosolygott a fiúra. A gyermekotthon gazdája attól a naptól kezdve az alig huszonéves fiú lett, s nem volt többé csöpögő csap, eldugult vécé, nem jelentett gondot a kitört ablaküveg vagy a zárlatos biztosíték, mert Zahír tényleg mindenhez értett, az emberekhez pedig mesterien, a gyerekek az ő kezét szorították műtét előtt, s az ő mosolyára ébredtek az altatásból, na, mesélj, milyen világokat jártál be, amíg nem voltál közöttünk? Mikor a rakétatámadás érte a gyermekotthont, akkor is tudta, hogy Zahír mindent megtesz, amit az adott helyzetben megtehet, hogy megmentse a gyerekeket. Szinte hallotta határozott, kicsit pattogó hangját, ahogy adja ki az utasításokat, a nővérek meg szó nélkül engedelmeskednek a mindenes fiúnak, ahogy azt tették mindig is. Órák teltek el, mire annyira lecsendesedett az első támadás, hogy átjutott az otthonba. A rakéta keresztültörte a falat, két kórtermet lerombolt teljesen. Hat 61
