Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 4. szám - Miklya Luzsányi Mónika: Angyal piros papucsban
gyerek halt meg, a csecsemők közül többen megfulladtak a porban, mert nem tudták őket idejében kimenteni.- Zahír? Hol van Zahír? - kérdezte Abiát, de a nővér csak némán rázta a fejét:- Nem tudom, doktordzsi. Eltűnt. Értetlenül nézett a lányra, mi az, hogy eltűnt, míg végül megmutatták neki a szobát, ahova becsapott a rakéta. Abia nem ment be a terembe, csak intett a fejével, Zahír a mosatlanokat szedte már össze a gyerekektől épp, amikor találatot kapott az épület. Egyedül lépett be a kórterembe, a falon méteres lyuk, bevilágít a magnóliafa a kertből, a kiságyakban szétroncsolt testek, karok, lábak, szétrobbant tüdő, de még így is felismerhetők, Dzsamila, Jeffe és a kis Kálid, de Zahír teste nincs sehol, eltűnt, valóban, mintha nem lett volna sohasem. A harcok ideje alatt keresni sem lehetett a fiút, tűzvonalba esett a kórház hosz- szú ideig. Hol az indiaiak, hol a pakisztániak lőttek, futóárokban közlekedtek az épületek között, sokszor ott is éjszakáztak a betegekkel együtt, nem volt más megoldás. A nővérek bizonyosak voltak benne, hogy Zahír mennybe szállt, nem is történhetett másként, hiszen egyszer már feltámadt. Szeretett volna ő is úgy hinni, mint ezek a lányok, ilyen naiv hittel, de nem hihetett Zahír feltámadásában sem úgy, hiszen ő maga segítette életre.- Ne tedd - mondta a fiúnak, amikor egy napon bejelentette, hogy meg akar keresztelkedni -, mi tudjuk, miben hiszel. Fölösleges kockáztatni az életed. De Zahír rendíthetetlen maradt, s ragyogó tekintettel készült a keresztelőjére, ami egyben a halála napja volt. A kis kápolnában ritkán adódott keresztelés, Mohamed keményen lesújtott azokra, akik más hitre tértek át. Ott álltak körben valamennyien, orvosok, ápolók, betegek, amikor Zahír fejére csordult a keresztvíz. Fényüket vesztették a szokásos köszöntések, ezer évig élj, utódaid száma legyen annyi, mint a tenger homokja, az ünnepi virágkoszorúk megfakultak a könnyek súlya alatt, csak Zahír szeme ragyogott akkor is, ne sírjatok, találkozunk mi még. A nővérek felzokogtak a mondatra, igen, majd a mennyországban találkozunk. Zahír családja is ünnepre készül, utolsó vacsorára, amikor elbúcsúztatják a fiukat, aki az idegenek hitét választotta. Halott lesz számukra azontúl, valósággal az, a bárány már forog a nyárson, a sütemények mézes illatát darazsak dongják körül, s bort is hozatnak, egyetlen pohárral, a fiuknak, ami az utolsó lesz számára ebben az életben. A keresztelés végére már mindenkinek csorogtak az arcán a könnyei, sírtak még az orvosok, a férfi ápolók is, csak ő, a doktordzsi állt ott mozdulatlanul, hideg fejjel. Az agya rendületlenül zakatolt, a mérgezést nem lehet elkerülni, ha a családi asztalnál nem ölhetik meg, hát megölik a rokonai máshol a fiút. A szertartásnak végig le kell folynia, Zahírnak ki kell innia az utolsó, a méregpoharat is ahhoz, hogy a családja elengedje, de utána halott lesz számukra, nem létezik többé. Tudta azt is, hogy a halottak testét a városon kívül, egy sziklafennsíkon helyezik el, hogy az ég madarainak szolgáljanak eledelül. A keselyűk gyorsan el is végzik szolgálatukat, a tetemből néhány óra alatt csak a csontváz marad, amivel a forró nap meg a szél rövid úton végez. Zahír temetésén nem lesz nagy ceremónia, a muszlim szokások a hitetlenre nem érvényesek, így ha szerencséjük 62
