Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 1. szám - Füzi László: Megérkezés : IV. rész
sokszor találtam magába zuhantan, Zsófi mellett is egyedül volt, ismerőse-barát- nője nem volt, munkája sem, amin keresztül a városhoz kötődhetett volna. Ági lányunk ezerkilencszáznyolcvanhárom februárjában született meg, végül, amikor a gyes ideje lejárt, Ági a félegyházi múzeumba került, „ingázó" lett, csak az általánosnak gondolt iránnyal ellentétesen, ő Kecskemétről járt át Félegyházára, s nem fordítva, ahogyan azt a többség tette. Megszerette ezt a várost, a múzeumot, majd csak Péter születése és a vele otthon töltött évek után kerül be a kecskeméti múzeumba. Nehéz időszak volt, feszültségekkel-görcsökkel teli, pénzünk pedig alig volt. Amikor Lengyel Laci Egerből meglátogatott bennünket, gondolkodnunk kellett, kenyeret vagy kávét vegyünk, hogy meg tudjuk kínálni valamivel. A szerkesztőségbe is nehezen illeszkedtem be. Nem a nyár, s nem a szabadságok miatt. Azért illeszkedtem be nehezen a szerkesztőségbe, mert a gondolkodásomban más kép élt egy szerkesztőségről, mint amilyen az a szerkesztőség volt, amelyikbe én kerültem. Minden bizonnyal a világ bármelyik szerkesztősége más lett volna, mint amilyennek én egy szerkesztőséget elképzeltem. Másképpen építettem fel magamban egy irodalmi folyóirat szerkesztőségét, mint amilyen az volt, amelyikbe bekerültem. A Forrás harcos lap volt, minden számában fontos, közéleti kérdéseket érintő írások jelentek meg, a távolból egyfajta központnak képzeltem, központnak, ahol tulajdonképpen napról napra tanácskozások, megbeszélések zajlanak, akciótervek születnek, emberek cserélik ki a véleményüket, valójában zajos közéleti központnak gondoltam a szerkesztőséget. Nem csak ezt a szerkesztőséget, hanem minden más hasonló feladatot ellátó intézményt. 3. Az első napok egyikén hívtak a rendőrségről, Julika, a titkárnőnk adta át az üzenetet. Útlevélkérelmet adtam be, az az üzenet érkezett, gond van az útlevelem körül, személyesen menjek be, hogy megbeszélhessük a fölmerült problémát. Úgy terveztük, hogy kecskeméti elhelyezkedésünk után Ági szüleivel elmegyünk Bécsbe, első nyugati utunk lett volna ez, ezért kértünk útlevelet. Bementem a rendőrségre, Ági az épület előtti kis parkban várta, hogy mi fog történni. Az épületben az „útlevél-osztály" tisztje azonnal átadott a III/III-as emberének, egy századosként bemutatott tisztnek, ma is szinte naponta látom az utcán, de nem tudok neki köszönni. A tiszt „lekáderezett", jelezte, hogy tudnak egri „dolgaimról", s kérte, hogy rendszeresen számoljak be a szerkesztőségben tapasztaltakról, ellenkező esetben az útlevelet nem kaphatom meg. Visszautasítottam az ajánlatot, állampolgári jogaimra hivatkozva kértem az útlevelet, s amikor féltettek a nyugati úttól, mondván, hogy akár kint is maradhatok, megnyugtattam őket, hogy feleségem a terhessége miatt a szüleimnél marad, én pedig biztosan nem hagyom magára egy kicsi gyermekkel, ráadásul terhesen. Az utcán azonnal elme18
