Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "Leányok, talpra!" : Élet az előszállási uradalomban
mérői, s ki-ki megtalálhatta azt a társat, akihez a legnagyobb bizalommal lehetett, s akivel szinte szavak nélkül is megértették egymást. Több mint hetven évet kibírt a barátságunk Juhász Katival, sohase vesztünk össze, mindig jól voltunk első osztályos korunk óta. Amikor az én bátyám elvette az ő nővérét, sógorasszonyok is lettünk. De hát ez nem befolyásolta, se jobban nem szerettük egymást, mert addig is szerettük egymást. Együtt voltunk mi mindig, ő is hordta a majorba a vacsorát, a bátyja volt cseléd. Én meg a mieinknek. Este mikor mentünk haza, ott minálunk megálltunk, még képesek voltunk egy óra hosszáig is beszélgetni, mikor egész nap együtt voltunk ott a répafóldön is, meg együtt vittük a vacsorát, de még mindig nem beszéltük ki magunkat. A leányok számára az egyetlen elérhető cél a férjhez menés volt. Nem tanulhattak tovább, bár sok igen eszes, ügyes tanuló végezte el az iskolát, s akár tanító is lehetett volna belőlük, ha nem szegény családba születnek. A huszonéves lányok szolgálatba szegődtek a módosabb gazdákhoz, gyakran a fővárosban kerestek munkát, legfőképpen azért, hogy a hozományukra valót megkeressék. Nagyanyám is Pestre került 1935-ben, a Miklós családnál szolgált, nagyon rendesen bántak vele, szerették, és sosem, még idegenek előtt sem szólították 'cseléd'-nek vagy 'a lány'-nak, hanem mindig Boriska volt. De a répa- vagy a búzaföldön nem mindenki gondolt a mielőbbi házasságra. Olyan jól egyetértettünk a Katival, sokszor csak úgy egymásra néztünk, aztán tudtuk, hogy egyet gondolunk. Annyira jól voltunk. Nekünk nem kellett udvarló. A többi leánynak már mindnek volt, nekünk nem volt, nem is kellett, nem azért, mert nekünk nem akadt volna, akadt volna nekünk is, de minekünk nem kellett, mondtuk, minket ne kísérgessen senki, ne mondják, hogy itt kísérte meg az kísérte. A nagyleányok mindig az udvarlójukról beszéltek ott a répafóldön is, mi meg elbolondoztunk, nekünk ilyen gondunk nem volt. Mondtuk is egymás között, nekünk olyan nem is kéne, mint a Jancsi, szóba sem állnánk vele. * Az előszállási uradalomban Hagyó Kovács Gyula tevékenysége idején honosították meg az intenzív állattenyésztést; ezerötszáz szarvasmarha részére építettek istállókat. Az igásállatok (lovak és fehér magyar [szilaj] ökrök) munkáját öt gőzeke-gamitúra és tizennyolc, megfelelő talajművelő eszközökkel ellátott traktor segítette. Az uradalom szabadgazdálkodást folytatott a norfolki négyes forgó figyelembevételével. Ez a váltógazdálkodás egyik típusa: négy szakaszra osztják a szántóföldet, és azokon első ízben kapásnövényeket, második évben tavaszi kalászost, harmadik évben szálastakarmányféléket, negyedik évben őszi kalászost termelnek. Az előszállási uradalomban 4000 kát. holdon termeltek búzát, 1500-on rozsot, 650-en őszi árpát, 1300-on tavaszi árpát, 1000-en zabot. Elszegődtünk marokverőnek, amiért két mázsa búzát kaptunk egy hónapra. Mikor elérkezett az aratás ideje, a gazdánk jelezte, és bepakoltunk egy kosárba holmit, amire szükségünk volt, és kimentünk a mezőre egy hétre. Ebédet az uradalomban kaptunk, mindennap hozták, reggelit meg uzsonnát otthonról juttattak nekünk. Az uradalomban napkelte előtt kezdték a munkát. Ittak egy pohár pálinkát, ha volt, majd nekiálltak a szalmakötél-készítésnek. Ezután elfogyasztották az igen korai, úgynevezett bagófrüstököt, majd megkalapálták a kaszát, s elkezdték az aratást. A reggeli fél nyolctól nyolcig tartott, utána délig vágták a gabonát. Az ebédidő egy óráig tartott, majd a fél öt-öt óra közötti félórás uzsonnaidőt leszámítva egészen sötétedésig arattak. 66
