Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "Leányok, talpra!" : Élet az előszállási uradalomban
répával fizetett. A vasút tíz éven át épült, 1934-ben fejezték be, de ekkorra - Róbertvölgy kivételével - valamennyi pusztát és majort bekötötték a hatvannégy és fél kilométer hosszú vasúti hálózatba. A terményszállítás tehát kisvasúton történt - kétszáz teherkocsi és két motormozdony segítségével; minden kerület szállíthatott ily módon egymásnak, és az uradalom területén lévő vasútállomásoknak, Hercegfalvának, Nagy vény imnek, Előszállásnak és Ménesmajomak is. Az uradalom megfogadott a faluban, aki csak el tudott menni; harminchat pengőnk volt egy hónapra meg a koszt. A kosztot kimérték, mindenki otthon főzhette meg. Harminc kiló liszt volt egy hónapra meg két kiló hús, paprika, só, bab, mindent adtak hozzá, még zsírszalonnát is. Mire a nap kelt, már minekünk mutogatták, hogy ez a te sorod, ez a te sorod, pedig sokszor két-három kilométert kellett menni, mire odaértünk arra a dűlőre, arra a főidre, ahol a répa volt. Mindig az antali út mellett volt, mert ott járt a lóré vasút, amivel behordták az állomásra a cukorrépát. Deszkából készült, olyan kis kereke volt, mint a vonatnak, sínen ment, ló húzta, de könnyen szaladt. Behordták az állomásra a répát, majd innen szállították el a cukorgyárba. Az előszállási uradalom eleinte kétszáz kát. hold cukorrépatermésre vállalt kötelezettséget az ercsi cukorgyárral kötött szerződésben. Az 1930-as évek elejétől növelték a cukorrépa termőterületét, s jó termés esetén a régi állomások területei kicsik voltak a berakodáshoz. A rakodóvágányokat meghosszabbították, és lefektettek egy harmadik vágányt is. Az összes földmunkát az uradalom végezte. Május-júniusra szerződtünk répásnak, júliusban arattunk, augusztusban a masinázás volt, szeptember végin, októberben meg már megint szedtük a répát. Azért külön fizettek, mindig száz öleket mértek ki, aki fölszedett száz ölet, az meg volt határozva, két forint, vagy nem tudom én, mennyi járt érte, fizetség. Aztán, ugye, azt előbb föl kellett böködni, aztán hamar fóldobáltuk kupacokba, majd meg kellett pucolni. Le kellett vágni a koronáját kaszakéssel, majd a koronájával takartuk be addig, amíg be nem hordták. Az meg jó volt az állatoknak télire, még le is savanyították, lesilózták az uradalomban a zöld répafejeket, azokon rajt volt a jó kis levele meg a répából is bizonyos rész. A munkások között is létezett hierarchia. A banda tagjait két első kapás vezette, hozzájuk igazodtak a többiek, az ő munkatempójuk meghatározó volt. Gyakran a nótázás is segített abban, hogy ne maradjanak el egyesek, hogy a csapat együtt, azonos ritmusban haladjon. Amikor már két évig dolgoztunk, engemet tettek meg első munkásnak meg a barátnőmet, a Juhász Katit, mert az balkezes volt, én meg jobbkezes. Vadlibasorban kapáltuk a répa közit, amikor kikelt. Nem lehetett rálépni, mindig a mellette levő soron mentünk. Mikor egyeltünk, jó közel volt a fejünk, beszélgettünk. Közben csináltuk is, a kezünk járt, de a szánk is járt, nem haragudtak azért. Legjobban azt szerette a parancsolónk, ha nótáztunk, mert akkor mindenki igyekezett fólsorakozni, nem maradt el senki, hogy mondhassa a nótát. Mindig engem szoktak megbízni, hogy kezdjem el a nótát, mert én tudtam, hogy se túl mély, se túl magas ne legyen. Mindig mondta a Misa bácsi, danoljatok, leányok, mert nagyon szétszóródott a banda. Akkor aztán igyekezett mindenki, hogy odaérjen, s mondhassa ő is a nótát. A munka nem akadályozta meg, hogy szoros barátságok szülessenek. Gyakran épp az aratás, a répaegyelés vagy -kapálás hozta közelebb egymáshoz a lányokat, legényeket. Szinte az egész napot együtt töltötték akkoriban az emberek, tudtak egymás bajáról, örö65
