Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Gajdó Ágnes: "Leányok, talpra!" : Élet az előszállási uradalomban
Gajdó Agnes „Leányok, talpra!" Élet az előszállási uradalomban Nagyanyám emlékének* Múlt nélkül nincs jelen, jelen nélkül nincs múlt. Eleink élettapasztalata nélkül vajmi kevéssé képzelhető el a jelen és a jövő. Ha nem adjuk tudtára utódainknak, hogy miként éltek a régiek, akkor az általuk felhalmozott tudás feledésbe merül. Nagyszüleink egy letűnni készülő, sok esetben már letűnt világban éltek, amit fenntartani, feltámasztani lehetetlen, ám emlékezni rá és beszélni róla kötelessége az írástudó embernek. Azt az örökséget, amit nagyanyáink hagytak ránk, tovább kell hagyományoznunk gyermekeinkre, unokáinkra, hogy a régiek küszködése, fáradozása ne legyen hiábavaló. S hogy ez mennyire fontos lenne, arra egyik legjobb barátom sóhajtása a példa: „Nekem szinte mindennap eszembe jut, hogy milyen kár, hogy nem figyeltem eléggé mamáék történeteire, kamaszkorában az ember gyakran elutasítja azt, amit mindig hall. Van, amire nagyon emlékszem. A mamám mesélte, hogy amikor nagyon hideg volt télen, nem volt kesztyűje, ezért a nevelője sütőben sült krumplit adott neki, hogy azt fogja, amíg beér az iskolába..." Az ilyen és ehhez hasonló élethelyzetek, múltdarabkák összegyűjtése révén pótolhatatlan kincs kerül a kezünkbe. Őseink életét felidézve és mindennapjainkhoz viszonyítva a visszafordíthatatlan fejlődést látjuk: a kenyeret már nem a háziasszony süti a kemencében, hanem a boltban vásároljuk; cipőért, papucsért nem a csizmadiához fordulunk; nincsenek már kisbéresek, öregbéresek, parádés kocsisok. A kádárok, kefekötők, bognárok, mészárosok és pákászok ideje lejárt. Az aratást, a kések, ollók köszörülését modern gépekkel végzik. Mindez megkönnyíti az ember dolgát. De hogy a modernizáció valóban könnyebbé teszi-e az életünket, az más kérdés. * Édesanyám édesanyja, akit mi, unokák mamának szólítottunk, kilencvenöt évet élt. Fülöp Mihály és Győri Mária leánya, Fülöp Borbála 1913. március 6-án született Előszálláson, egy kis Fejér megyei faluban, egy évvel az első világháború kirobbanása előtt. Hercegfalván (ma Mezőfalva) anyakönyvezték. Hat elemit, majd három év ismétlőt végzett. Gyermek- és fiatalkorában a zirci apátsághoz tartozó előszállási uradalom földjein dolgozott: volt vízhordó, marokverő, első kapás. Szolgált a falubeli boltosnál, Jankovicséknál, majd - hogy kelengyéjét összegyűjtse - 1935-től Budapesten, a Miklós családnál. Jelen írás alapja az a beszélgetés, amelyet 1996. november 10-én, vasárnap este rögzítettem magnetofonra. Az uradalomban végzett munkákról, elsősorban az aratásról kérdeztem akkor 83 éves nagyanyámat, s ő - bár kezdetben zavarban volt - nagy beleéléssel mesélte el, miként zajlott a falusi emberek számára talán legnehezebb és legfontosabb mezőgazdasági munka. Nagyanyám hangsúlyait, sajátos kiejtését, szívből jövő nevetését, kézmozdulatait sajnos nem tudom visszaadni, de az biztos, hogy mama mindig ugyanígy beszélte el a régi történeteket, mélyen rögzült már fejében a mondanivaló. Ugyanazok a hangsúlyok, ugyanaz a mimika és kézmozdulatsor. Amikor beszélt, valóban a régmúlt, a mezőn dolgozó parasztok élete elevenedett meg: szinte hallatszott a tréfálkozás, a nótázás, érezhető volt a búza illata, a ragyogó napsütés. 62
