Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Iványosi-Szabó Tibor: Kik voltak, mik voltak a kecskeméti tőzsérek?
őriztek meg a különféle lajstromok. Ők évtizedeken át együtt formálták saját sorsukat, és sok éven át együtt irányították városuk életét. Ez a négy személy - Deák Pál, Kalocsa János, Kamarás Ambrus és Pathay András - még a hivatalos nyilvántartásokba került adatok alapján is sok hasonlóságot és érthetően több eltérő vonást mutatnak. Aligha kétséges, hogy a század második felében ők és a hozzájuk hasonló személyiségek tették igazán híressé a kecskeméti tőzséreket. Közös vonásuk, hogy családjuk múltjáról vagy semmit, vagy csak igen keveset tudunk, mivel a város jegyzőkönyvei kivétel nélkül, az 1662. év előtti adó- és egyéb nyilvántartások pedig a múlt század derekán, a háború végén elpusztultak. Közülük egy személy azonban kivételnek számít: Kamarás Ambrus, aki ha nem is a legtipikusabb, de alighanem a város egyik legmarkánsabb tőzsére volt. Anyai nagyapja, Ágoston Pál - aki később főbíró is lett - már az 1580-as években egyike volt azoknak a kecskeméti tőzséreknek, akik leggyakrabban jelentkeztek a különféle réveknél, vámoknál.26 Személyes sorsáról sokat elárul két tanúvallomás, amely 1661-ben, egy örökösödési per során hangzott el: „Mikor alájöttenek Újvárból", Kamarás Ambrus birtokában „...volt két ökröcske, egy [ezüst] pohár s valamely marhák harmadmagokkal vagy mennyire valók..." Ezzel összhangban van egy másik tanú, az akkor 80 éves Czirkátor Mihály állítása, amely ugyancsak e bizonyítás során hangzott el: mikor Újvárból hazajöttek, Kamarás Ambrusnak „csak egy nagy szőrös bocskora, két ökre volt", és az Abonyban lakó Kása András és Kása György pénzével kezdett kereskedni.27 Ha ezt a két szemléletes és meggyőző tanúvallomást beillesztjük Kecskemét XVII. századi történetébe, a következő életút bontakozódik ki előttünk. A század első éveiben a tatárok ismételt és kegyetlen pusztításai miatt a lakosság tömegesen menekült el, és egy időben csaknem elnéptelenedett. A nagykőrösi cívisekkel együtt főként Győr és Érsekújvár térségében telepedtek meg. Mivel legtöbben csak szerény ingósággal és pénzösszeggel távoztak, az ottani társadalmi-gazdasági beilleszkedésük nem lehetett zökkenőmentes. Ezért a zsitvatoroki, illetve a bécsi béke (1606) megkötése után jelentős részük visszatért28 Nem tudjuk biztosan, hogy Kamarás Ambrusék mikor szánták el magukat erre a lépésre. Csak valószínűsíteni tudjuk, hogy - az egykor szebb napokat megélt család - ingatlanok hiányában, menekültként egyre kiszolgáltatottabbá vált, és anyagilag végképp lerongyolódott. A birtokukban lévő armális vajmi csekély előnyt jelenthetett számukra. A békés évek során régi otthonukba nemcsak a családi hagyományok és a sokoldalú rokoni kapcsolatok, hanem az elhagyott ingatlanjaik is csalogathatták őket. Visszaköltözésük időpontját nem ismerjük. Azt viszont tudjuk, hogy 1626-ban a városi tanács vele és Nagy Mihállyal küldte el a nógrádi vár építésére a Kecskemétre kivetett 40 forintot.29 Tehát ekkor már néhány év óta biztosan a városban lakott. A legtöbb közös vonás kétségtelenül vagyoni állapotukban lelhető fel. A legelső ránk maradt, 1662-ben készített adókönyv segít abban, hogy tárgyilagos képet alkothassunk e cívis város társadalmának szerkezetéről. 26 Minden bizonnyal ő volt 1611-ben Kecskemét főbírója, és valószínűleg fia, ugyancsak Ágoston Pál lett 1627-ben és 1634-ben főbíró, és irányította a város életét. 27 A pert húga (Kamarás Ilona), Csönkös Istvánná indította Kamarás Ambrus ellen örökösödésük ügyében. XV. 22.13. Kocsis Gyula: 2002.197. 28 „1607-ben egy tekintélyes ceglédi, kecskeméti és nagykőrösi csoportot abban a pillanatban fedezünk fel, amikor megunván a hajdúk mérhetetlen kegyetlenségét - nagy török kísérettel, 171 szekéren éppen hazaindulni készültek." Benda Kálmán: 1978. E tájegység lakosságának a Kis-Alfölddel való szoros kapcsolata tartós maradt. Egy 1642. évi tanúvallomás szerint Császár Péter kecskeméti nemes az Érsekújvár melletti Gúgon (Nyitra m.) talált magának új otthont... Szentpéteren legalább négy solti kisnemes telepedett meg. Szakály Ferenc: 2001. 432-433. 29 Hornyik János: 1861. II. 182. 52