Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Hász Róbert: Az áruló Vénusz
volna rá. A két jezsuita ott botorkált a parton. Mintha kutattak volna valami után a kövek között megrekedt apró tavacskákban. Egyikük, a magasabbik, hosszú bottal kotorászott a néhány lábnyi széles tengerszemekben. A kutya vakkantott néhányat, inkább kötelességtudatból, mint meggyőződésből, ahhoz azonban elég volt, hogy az idegenek felfigyeljenek rá. Már nem térhetett ki előlük. Az, amelyiknek bot volt a kezében, és akiről hamarosan kiderült, hogy ugyanazt a keresztnevet viseli, mint ő, intett feléje. Raskovitz odasétált hozzájuk. A köveken itt-ott, a partra kihajigálva tengeri csillagok sárgálltak-barnállottak élettelenül. Kalapot emelve, udvariasan, enyhén meghajolva bemutatkoztak egymásnak. A német lett a közös nyelv, amiről ő azt hitte, még mindig tökéletesen bírja. Csalódnia kellett. Amikor a fiatalabbik csillagász, a Schainovich, a szintén Johann, megszólalt, és a pattogó német szavak egymásba olvadva, egymás szótagjaiba kapaszkodva elkezdtek kitódulni a száján, rádöbbent, hogy német nyelvtudása még fénykorában sem érhetett emezek közelébe. És tetejében valami mulatságos akcentussal beszélt, amit hallva majdnem elnevette magát. (Hasonló érzés fogta el, mint amikor Anne-t írni tanította, és rendre visszaolvastatta vele azokat a szavakat, melyekben a lány összekavarta a betűk sorrendjét.)- Der Seestern, sehen Sie - mutatta kezében a tengeri csillagot Schainovich jezsuita, amit időközben felemelt. Széles, mosolygó ábrázata ellentétben állt komor, fekete ruhájával, nagy karimájú kalapjával, egyedül tekintetének színe, fekete szembogara illett öltözékéhez. Máskülönben nagyra nőtt gyereknek látszott, aki békát fogott a kertek alján, s most büszkén dicsekszik vele pajtásainak. - Látja, sose értettem, hogyan mozognak, miként vándorolnak ezek a különös lények a tengerfenéken. Agaikkal, amik lábak tán, s behajlítják, mint a hernyók a testüket. Nézte Raskovitz a félholt csillagot, amit hasával feléje fordított amaz, és szabad kezének mutatóujjával a csillag ágain sorjázó sok száz apró csillóra mutatott.- Hát, így mozog, most jöttem rá, vagyis hát, olvastam erről, de a saját szememmel akartam látni, hogy elhiggyem, ezekkel a pici, csőszerű lábacskákkal taszigálja magát arrébb, úgy kúszik, s megfordulnia sem kell hozzá, ha irányt vált... íme az Úr egy újabb tökéletes teremtménye, az O dicsőségére, milyen bonyolult, és mennyire célszerű! — Nahát, valóban? - tettette kicsit az álmélkodást Raskovitz.- És látja? Nézze, nézze csak, ezek az icipici csőlábak ugyanazon az elven működnek, mint a köpölyözők, amiket a felcser az ember bőrére tapaszt, miután kiégeti belőlük a levegőt, és légüres tér keletkezik az üvegcsék belsejében... — A csillag is kiégeti a levegőt? — Jaj, dehogy, ezek az állatok, mert állatok, kétségkívül, bár többen igyekeztek bizonyítani ennek az ellenkezőjét, Runschberg például írja egy helyütt, hogy a tengeri csillagok esetében minden bizonnyal növényekről van szó, és a tengeráramok sodorják őket egyik helyről a másikra, ami kétségkívül ostobaság, szóval ezek az állatkák kiszippantják csőlábacskáikból a levegőt, így tapadnak rá a kövekre, s kapaszkodnak meg rajtuk. Mint sok-sok apró szivattyú. Raskovitz egészen közel hajolt, úgy szemlélte a kerek nyílásban végződő száz és száz rövid lábacskát. 9
