Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 3. szám - Hász Róbert: Az áruló Vénusz
ták kordákban a tűzifát, és halmozták gúlákba a fal mellé. Conrad parancsnok bizonyára utolsó tartalékaiból adakozott. Délutánonként a két tudós hosszú sétára indult a szigeten. Ilyenkor Raskovitz távolról követte őket, igyekezett észrevétlen maradni. Nem volt nehéz dolga, a szigetet úgy ismerte, mint a tenyerét. Főleg a part mentén kószáltak, két fekete alak, hol szorosan egymás mellett, bólogatva, gesztikulálva, mint akik elmélyülten vitatkoznak valamin, hol különválva, szótlanul járták útjaikat. Egyszer egészen a sziget északkeleti csücskéig elkószáltak, addig a helyig, ahol a három holland hajótörött áprilisban partot ért. Sérült csónakjuk még mindig ott rothadt a fövenyen. Az ég sötét volt, eső csepergett, Raskovitz egy kőhalom mögül figyelte, ahogy a két tudós körbejárja a ladiknyi roncsot. Kis ideig latolgatta magában, csatlakozzon-e hozzájuk, lépjen-e velük kapcsolatba. Aztán elvetette a gondolatot, hátha a két idegen rájön, hogy követte őket. Tartott is a velük való találkozástól. Egyszer egy könyvben olvasott az amerikai kontinens bennszülötteiről, akik mikor először megpillantották a vasba öltözött, nyeregben ülő spanyol hódítókat - minthogy sem lovat, sem fehér embert nem láttak addig még soha -, képtelenek voltak megkülönböztetni a lovat a lovasától, egymásba nőtt lényeknek vélték őket. Ugyanígy állt ő a jezsuitákkal, nem tudta elválasztani bennük a papot az embertől, a római Pápa katonáját a tudóstól. S mivel a papságtól (lutheránustól, kálvinistától, katolikustól egyaránt) viszolygott, ugyanakkor a tudós embereket respektálta, úgy tekintett a két jezsuitára, mint többlényű betolakodókra, akikről még nem derült ki, melyik részük a ló, melyik a lovas, s hasznára vetette-e őket partra a sors, avagy kárára. A két jezsuitának nem volt szerencséje az időjárással. Útban idefelé vihar támadt hajójukra, megismerkedhettek az északi tenger haragjával, majd pár napra rá, hogy kikötöttek a szigeten, az évszakváltás egyetlen éjszaka alatt lezajlott. Az érkezésüket követő második reggelen érezhetően lehűlt a levegő, a szél a szokásosnál is jobban felerősödött, és észak felől piszkosfehér, havat ígérő fellegeket hajtott maga előtt. Szombat délután gyenge eső kezdett szemerkélni, sötétedéskor már fagyos daraszemcséket csapdosott a szél az ablaküveghez (Friedrichdergrosse ekkor szánta el magát, hogy az ajtót kaparászva bekéredzkedjen), majd a jeges dara az éjszaka folyamán átváltott hóra. Amikor kivilágosodott, és a kutya szűkölve jelezte, hogy most már kifele szólítja a természet, magára kapta kabátját, és szemügyre vette a kinti fehérséget. Az éjszakai havazás egyelőre csak ízelítő volt a télből, a hó bokáig ért ugyan, de latyakos volt, olvatag. Vasárnap reggel lévén, a templom irányából harangszó hallatszott. Kaurin istentiszteletre szólította híveit. Raskovitz is elindult, nem a templomba, csak úgy, sétált a part mentén, szokása szerint, oldalán a kutyával. A hó ott nem maradt meg, a parti köveket az állandóan öblögető hullámok tisztára mosták. Ahogy közeledett a kikötőhöz, a harang hangja fölerősödött. Aki élt és mozgott Vardö szigetén, az most a lelkész prédikációjára gyülekezett. Raskovitz büszkén viselte dacos különvalóságát. Ezen a vasárnapon azonban mások is figyelmen kívül hagyták a harang hívó szavát. Az első pillanatban meg is lepődött a látványon, pedig számítania kellett 8
