Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kelemen Lajos: Minden : lélek és megtestesülés : Villányi László : Ámulat
Kelemen Lajos Minden: lélek és megtestesülés Villányi László: Ámulat Ember és ember egymásban is vissza tud térni a természethez. Lelkünk egyes évszakaiban ugyanúgy feltárul az üresség cáfolata, vagy mondjuk az ártatlanság, mint egy növénykertben. S szegény az, akin csak keresztülzúg a szó: természet, s nem érti, hogy embernek emberben való szárnyra kapásakor egy rendkívüli pillanat betetőzéséről van szó, a tökéletesnek érzett boldogságról, amely, meglehet, már-már mítoszi vonásokat hordoz magán. Az ember nehezen hiszi, hogy létezik még ilyen: az eltökélt életkívánás fölötti mély töprengés (a természet szemlélése) és az ösztönszerű, teljes önátadás a szerelemben. - A legszegényebb az, akin keresztülzúg a természet s keresztülzuhan a szerelem. Villányi László nem szegény. S legalábbis arról ír verset, hogy egy mítoszban él, ami annyi, hogy a természet legmagasabb rendű szereplőjéhez, egy emberhez forró ragaszkodás köti. S rajta át övé az elszánt életvágy, azaz övé a természet. De övé a természetesség is. Himnusz és önfeledt dal benne az élet. Kell-e ennél lelkesítőbb dolog? A költő és szerelme, ők azok, akik mindenségszerte visszaverődnek a létből, holott nem történik egyéb, csupán összesimul a lelkűk, és ölelik egymást. Milyen egyszerű ez, és mégis milyen ámulatra méltó! Csak gazdagít s mind újabb titkok birtokbavétele. Verselni róla különös bátorság. Kivált, hogy jövőtlen korunk, siralmas fogyatékait takargatandó, minden iránt inkább dolgoztatja magas hőfokon iróniáját és cinizmusát, mint a szívet. Az érzelmesség, ma általában úgy tartják, mulya angyal, a kor mentalitásával szemben védtelenül áll. (A kor pedig közömbös, vagy a szentimentalizmus olcsó, moderált vackaiban siratja magát.) Aminek legcsekélyebb köze van a tiszta szívhez, az a csüggedt és epés filozófiáktól szorítva, s csak daccal képes bármit is leírni az ember előre- és hátralépéseiről. Holott voltaképpen mi maradt, ami Isten mellett a szívre és az örökkévalóságra emlékeztetne, ha nem az, hogy (rejtve vagy nyíltan) dicsőítjük az érzelmet; s szeretnénk szeretni és szeretve lenni. Az érzelem ötvöződik legsimábban a hittel, hogy vannak még ránk váró tisztítóhelyek. Villányi Lászlónak nem mennyiségi vesződség tudomást szerezni a méltó tisztítóhelyről. Férfi és nő leikébe lát bele, mert ennek a fajta természetnek a felkaroltja. „Költészet, / ha úgy tudom kimondani, / ahogyan arcodat éri a napfény: szeretlek." (Költészet). Nem önérdekből szomjas. Úgy fordul ő egy nagy szerelemhez, ami tudvalevőleg mindig az örökkévalóság ígérete, hogy választottját nehogy elszegényítse; egyetlen az érzelem, s már-már egyetlen a kettejük arca, de a költő e szerelem hétköznapi momentumaiban is a szenvedély mélységét és minőségét s a szabadság örömét fedezi fel. Ezt kapja, ezt adja vissza. S ez így már a világ arca, s mint különleges kvalitás, újabbféle természeti erő; egy 99
