Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 2. szám - A csillagórákból könyv született : Herczeg Jánossal beszélget Staar Gyula

s különösképpen az unokaöccsét, Vekerdy Tamást sokkal többen ismerték. Vekerdi László azonban csak egy szűk értelmiségi réteg számára jelentett sokat. Meghívtuk, s megjelent egy vékony, élénk mozgású ember, gyors gesztusokkal, boglyas hajjal, feje búbjáig föltornyosuló hatalmas homlokkal. Kicsit megijedtem, mit művel majd a gyerekekkel. Elkezdődött a vetélkedő. A zsűri a szokásos, tanáros módon értékelte a diákok gyakran csacska válaszait; elég laposnak ígérkezett a műsor. Ám jött Vekerdi László! Kapásból megmutatta, hogy bár a kérdéseket a műsorkészítők elég hülyén tették fel, ennek ellenére a gyerekek válaszai rendkívül okosnak bizonyultak, olyan problémákra mutattak rá, amelyek ma a világ vezető kultúrtörténészeit is foglalkoztatják. Lám, a fiatalok a maguk természetes eszével átlépnek a konvenciókon, sugallta, és ezt meggyőzően bizonyította is. A gyerekek kivirultak, mindenki élvezettel hallgatta Vekerdi szellemi bűvészmutatványait - csak mi, rádiósok izzadtunk, mint a kurta kígyó. Laci csupa olyant mondott, amiről soha sem hallottunk, teljesen új megvilágításba helyezte a tényeket, úgy emlékszem, remek adás kerekedett.

Elhatároztam, hogy ezzel az emberrel, aki ennyi érdekeset képes mondani a világról, műsort készítek. Felhívtam az Akadémia könyvtárában, kértem, találkozzunk, beszéljünk egy új műsor tervéről. Morgolódott, hogy neki nagyon sok a dolga, de hát rendben, beszélhetünk róla, mert „a megélhetés, ugye, a megélhetés..."-Akkor a rádióban fizettek az interjúalanyoknak?- Ahol Benedek István fellépett, ott nem lehetett nem fizetni. Ha hívtuk, első mondata mindig az volt: Mennyit adtok? A második: Kevés! No, Laci azért nem gazdagodott meg a későbbi esszésorozaton. A Magyar Rádió az irodalom egyik nagy mecénása, a tudományos ismeretterjesztésnek kevésbé.

Szóval, megbeszéltünk egy időpontot. Dokumentumfilm-szerű emlékem: nem a Pagodában találkoztunk, hanem a Rádió másik bejáratánál, beültünk a „Pollák-büfé" kis sarokasztalához. Három műsortervvel készültem, az első kettő valamilyen ravasz szempontok szerinti válogatás, érdekes kapcsolatok megmutatása volt. Blikkfangos lehetőségek, ahogy az a médiában kell, próbáltam én is villogni. Megélhetés ide, megélhetés oda, rögtön visszavágta őket. Nem, nem, hülyeség, érdektelen! Kávét nem kért, nem bírja a gyomra, kólát sem, mert attól meg kiütései lesznek. Semmivel sem lehetett megkínálni, ráadásul az elképzeléseimet is leszólta, egyre kínosabbá vált a helyzet. Érződött, már menne is, de ha már idefáradt, előhozakodtam a harmadik tervemmel, amit, megvallom, elég banálisnak tartottam. Mondtam, hogy a Messziről messzire vetélkedőn a kritikáiból kivettem, nem úgy van ez a tudománytörténet, ahogyan köztudott. Mi lenne, ha egy sorozatot készítenénk az ember felemelkedéséről a legújabb kutatások alapján. Kezdhetnénk az ősembernél, egy- egy fontosabb áttörésnél belemehetnénk a részletekbe, hatoljunk a közhelyek mögé, nem kell sietni - tettem hozzá sietve, mert igencsak ráncolta a homlokát. Magam is meglepődtem, amikor rövid töprengés után azt válaszolta, hogy ehhez lenne kedve.- A Vargha Domokossal közösen írt A világ kereke könyve akkor már megjelent?- Igen, valami olyasfélében szívesen venne részt, mondta. Hamarosan hozott egy szinopszist, nemrég megtaláltam:

„Napjainkban immár az egész emberiséget egyetlen technikai és természettudományos civilizációfogja össze, és szorítja, akár akarja, akár se, akár lelkesedik érte, akár gyűlöli. Ez az egység és ez a - divatos szóval - hatékonyság merőben új jelenség, olyannyira, hogy ma még az ember alig tud számolni lehetőségeivel és veszélyeivel, és aligha értheti azt meg, ha csak a mai fejleményekre figyel. Látnia kell, hogy miféle s honnan gyűlt tudáshalmazt lobbantott lángra az új tudomány szikrája, s ismernie kell valamennyire a múlt mai fejlődéstől merőben eltérő útjait is. A tudomány tör ténet83