Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
SZM: Azzal nyertem olyan sokat, a Rilke fordításokkal. Meg a francia fordítással. De az is olyan volt, hogy rendben van, megnyertem vele a díjat, de ki veszi azt komolyan? Azon csodálkoztam, hogy miért nem nyerte meg más? Elvégre én mindig ezt csinálom, nekem más szórakozásom vagy örömem, vagy valami más igazán fontos az életben nincs. Az, hogy ez jelent valamit azon kívül, hogy adott esetben lukrativ valami, hogy ebből meg is lehet élni, az elképzelhetetlen volt számomra. Ehhez nekem Balázsék kellettek. Az Újhold. KL: És ifjúkorodban milyen verseket írtál? SZM: Helyzetdalt, hazafias verseket Hunyadiról meg Rákócziról. Dolgozat kötelező mindenkinek, de én az enyémmel lettem a Tiszántúl versenyének a nyertese. „Mit tehet a magyar nő a magyar társadalomért?" Tizenkét éves koromban pontosan tudtam, hogy mit tehet a magyar nő a magyar társadalomért. Ma nem tudom, mit tehetek, mert amit tehetnék, azt sajnos a külpolitikai viszonyok nem teszik lehetővé. Mit akartam akkor? Mondjuk, jó magyarokat nevelni, nagyon szerettem volna visszaszerezni mindent, amit elvesztettünk Trianonban. Ez az én nemzedékemnek állandó sérülése. Emiatt volt olyan borús az én egész gyermekkorom. Mondjuk, hogy Mikulásra csak egy piros almát tudott venni az apám. Azt szépen kidörzsölték, addig, amíg világított, és aztán minden szülő megesküdött, hogy nem szereti az almát, és különben is beteg. Az embernek majd férjhez kell mennie és kiválasztani a csirkéből mondjuk a leghitványabb részét, mert a másiknak tálal az ember, míg rájön arra, hogy ez mind csupa hazugság volt és másképpen működik egy család. Szóval akkor aztán elkezdtem prózát írni. Ahhoz nekem Szondi tanár úr kell, aki gyerekmagamnak fogta a kezét. Megírom az általam Davejnek ejtett - utána mentem angolt tanulni - „Davy" című halhatatlan regényemet, amely arról szól, hogy valakinek mindenkije meghal, de van egy nagyon jó lány testvére, aki életét, mindenét, boldogságát feláldozza, és a végén meghal, mint Sybill, és a sírkövére az van ráírva, hogy „Szeretett, szerettetett, meghalt". Az az érzésem, hogy a Gizella könyvei között kellett, hogy találjam, vagy valahol a katolikus temetőben láthattam ilyet. Valamilyen nagyon fiatal nőnek a sírjánál. Mindenesetre Davej Gladys nevű lánytestvére elhunyt, és a gyerek nagyon jó viszonyok közé került. Ezzel megcsináltam a második „Éneklő bolond"-ot. KL: Amit akkor írtál, amikor szüleid nem engedték a még nem neked valónak minősített film, The Singing Fool megtekintését, mint azt egy korábbi interjúban elmesélted már nekem. SZM: Aztán kétségbeesve látták, hogy inkább engedték volna megnéznem a filmet. De az nekem nem volt elég, újraírtam. Angol volt mindenki. Szondi tanár úr ráírta, hogy kivételes tehetsége van, ez bizonyos, ezt ápolni, fejleszteni kell, ha nem tudja, akkor forduljon bizalommal tanárjához. És beleírt a kéziratba. Ilyeneket: miért angol, mikor egyet sem ismer. Amikor olyanokat írtam, hogy óvatosan lenyomta a kilincset, beírta a tanár úr, hogy: miért, betörő? Aztán: átment a küszöbölt. Aláírta a tanár úr: máskor repült? Az egyetemen a nyelvész Csűry Bálintnak a képzésére kerültem, akitől pedig azt tanultam, hogy az erőset keressem. Akkor bizony sokat fejlődött a szókincsem, meg a kifejezőkészségem is. Annak a bogozása, hogy milyen illata lehet egy szónak, és egyáltalán azt, hogy megtanította, hogy amit egy szóval el lehet mondani, azt ne mondjam el se tizeneggyel, de még kettővel se, csak eggyel. Két esztendeig mást sem engedett nekem csinálni. Nagyon hálás vagyok. Minden író-olvasó találkozón ezt a két embert állandóan megemlítem. Kérdezed, hogy miket írtam? Hát mondom, megírtam ezt a regényt, utána már a nevelt testvérem, az Agancsos is regényt írt. Akkor, azt hiszem, hogy egy kolostorról írtam, hiszen azt se ismertem. Arról szerettem írni, amiről garantált, hogy nem tudok 78
