Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
senkit sem utánozni, mert hiszen nekem kell kitalálnom. Úgyhogy a kolostor érthetetlen módon Berlinben állt, nem tipikusan katolikus környezetben, de mindenesetre ott van, és a főtérről a kolostorba vezet egy titkos alagút, és a szerelmesek úgy találkoznak, hogy valami nagy népünnepély van, tehát valami eljuthatott az én gyerekfejemhez arról, hogy Németországban valami Hitlerek vannak, valami nagy rendezvények vannak, valami ilyesmit megérezhettem, vagy apám mesélhette esetleg, mindenesetre a szerelmesek a főtéren találkoznak, aztán minden megoldódik, nem tudom, hogy oldottam meg, nem emlékszem most már rá, csak nagyon szép szerelmes történet volt. Aztán egyszerre vége lett, és azt mondtam magamnak, hogy ez egy nagy hülyeség. így nem ír senki. Akkor rájöttem, hogy akkor én kitalálom, hogy én most elhagyott szerelmes vagyok és zokogni fogok. És írtam zokogó verseket. Nálunk az iskolában volt padmotozás a felesleges tárgyak elkobzására, csak azt hozhattuk be, amit szabad volt. Ha könyv volt velünk, azt is megnézték, mit olvasunk. KL: Ez a Dóczyban? SZM: Az alsó tagozatban. Aztán behívatta anyámat az osztályfőnök, és azt mondta, hogy botrányos tartalmú verseket írok, és vigyázzatok nagyon, mert ez nem vezet jóra. Anyám azt mondta neki, hogy játszik, próbálja, hát hagyd békén! Azt mondja, de hát valami olyasmivel záródott a verse, hogy „mi asszonyok, mind így teszünk". Azt mondta rá anyám, na és, most képzeletében férjhez ment. A férje Monacóban van és lecsapolja a monacói mocsarakat. Attól még nem bolond, csak nem tudjuk, hogy ki lesz belőle. O most gondolatban éli az életét a férjével, ír, amit akar. Azt mondja anyám, hogy borzasztó arcot vágott. Mire mondta neki anyám, hogy ő most inkább elmegy, mert nagyon tetszik nekem az a színész, aki a kínai nagykövetet alakítja az éppen aktuális színházi produkcióban, és azt üldözöm az utcán, úgyhogy inkább ő kér nekem majd autogramot a művész úrtól, az egyszerűbb. Isten tudja, mit csinálna, amilyen bolond, még megszólítja. Egyszóval Mariska néni ott majdnem elájult ezektől a közlésektől. Mondta anyámnak, ezek után nem tud semmit garantálni, mert az iskola mindent megtesz, amit megtehet, de ennél az otthoni irányításnál kiszámíthatatlan a gyereknek a sorsa. Azt mondta anyám, reméli is, mert ő is szeretett volna zongoraművész lenni, de nem voltak ehhez lehetőségei, senki nem fogta fel, hogy milyen irányba kellene őt segíteni. Azt mondta, hogy csak az ő nyomorult ifjúságára emlékszik, hogy csinálta. A férjemmel megesküdtünk, amikor összeházasodtunk, hogy ha lesz gyerekünk, az a gyerek szabályoz minket. Azt csinál, amit akar. Azért vagyunk ott, hogy segítsünk, ha beleesik valami gödörbe. Én is rab voltam, a férjem is rab volt, nézzük meg, milyen egyelőre ez a gyerek. A maximális támogatást otthon megkapja, soha nem kell neki hazudni, soha nem büntetjük meg. Ha haragszunk, akkor nem szólunk hozzá. Abba beleőrül. Mariska néni elájult. KL: Ki csinálta az önképzőkört? SZM: Az nem volt egy igazi önképzőkör. Nekem semmit se adott. Akkor jobb volt, ha írom a hülye verseimet. Úgyhogy öt kiló verssel indultam neki az egyetemnek, és teljesen meg voltam róla győződve, hogy ha másnak is ez volna a mániája, más is írna verset. Nem tudom, miért nem írnak. A legfantasztikusabb verseket írtam. Aztán jött Bécs, akkor rájöttem, hogy németül is tudok írni. Nagyon szép bécsi verseket írtam, általában Bécs volt a központban, vagy Schönbrunn, valahol a város jellege mindig előbukott. És a mély bánat, hogy nem lehetek ott, hogy mennyire hiányzik, és hogy szeretnék menni, de nem lehet. És akkor jött megint egy abszolút kiegyensúlyozott és boldog, még mindig teljesen gyerekesen gondolkozó lánynak a teljes depressziója, ami nem volt azonos az életével. Mert az életében fülig ért a szája, ide-oda rohant, és nagyon jól érezte magát. De a verseiben boldogtalan szerelmes attitűd, állandó puskini borzongás. KL: És ezek megvannak? 79
