Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
sosem volt elég, mert a szobámban egy beteges vaskályhával kellett fűtenem. Emlékszel rá, amikor az Abigélben van egy olyan jelenet, hogy ott vacsoráznak, hát ugyanilyen vacsora volt nálunk a református lánygimnázium intemátusában. Ahogy én a saját vacsorámat megettem, utána át kellett mennem velük, mielőtt lefeküdnének, az áhítatra. Ezután még mindig találtunk valamit a konyhán. A gazdálkodók ugyanis élelmiszerben fizették a gyerekeik tandíját. Ami sokkal jobb volt nekik is, nekünk is. Életemben annyi disznótorosat nem ettem, mint azokon a háborús teleken. KL: Tehát az Abigél az Hódmezővásárhely is? SZM: Persze, mint ahogy a katolikusokkal való kapcsolatom is Hódmezővásárhely. A református gyerekek megkapták az áhítatot. De elgondolkoztam, hogy mit kellene csinálnunk a katolikusokkal. A latin miatt jöttek át hozzánk Szegedről, mert ott nem volt olyan gimnázium, ahol a lányok latinul tudtak volna tanulni. Ide jöttek át vizsgázni. Mi itt imádkozunk meg énekelünk, de a katolikus gyerek nem kap semmit. Az igazságtalanságát éreztem a dolognak. Én Mérleg vagyok, folyton ki akarok mindent egyensúlyozni. Arra gondoltam, ha a háború alatt, a bombázás veszélye idejében a református megkapja a maga papját meg áhítatát, meg a maga lelki gyomlálását, akkor a katolikus gyereknek is jár. Mert ő nem tud harmincöt kilométerre Szegedre hazaszaladni. Vegyük föl a kapcsolatot a jezsuitákkal, szemben van az iskolával a rendházuk, a másik oldalon, a Wlassich utcában. Az igazgatónő egy kicsit gondolkozott, egy darabig váratott a válasszal, aztán azt mondta, ha meg akarom szervezni, akkor menjek és beszéljek az atyákkal. El is mentem. Azt mondtam, csináljanak valami katolikus lánykört az én gyerekeimnek, mert akkor megszervezem őket, átviszem az áhítatra, meg haza is hozom őket. Nagyon meglepődtek, mikor megjelentem az ajánlattal. Kedvesek voltak, és életemben olyan gyönyörűséges könyvcserélő kapcsolatom senkivel nem volt, mint a jezsuiták könyvtárával. KL: 1944 tavaszán még befejezitek a tanévet? Érettségiztettetek? SZM: Még a nyolcadikosokat, az érettségiző osztályt leérettségiztettük, aztán mindenki ment szét. Borzasztó volt, mikor az utolsó esztendőben nem tudtuk a zsidó gyerekeket a törvénytől megvédeni. Akkor úgy érettségiztettünk, hogy rajtuk volt a csillag. Annyira szégyellte magát a tanári kar, hogy az iszonyat. Nagyon nehéz volt. KL: Még lehetett érettségiztetni? SZM: Hát hogyne, na de hát utána... Akinek gettóba kellett, az ment a gettóba. Borzasztó volt. Hozzánk bejárt a rabbi. Ki is kaptam miatta. Mert a rabbi körülbelül olyan vak lehetett, mint amilyen én volnék szemüveg nélkül, és öreg volt, és olyan magas volt szegény, mint akit beszőtt a pók. És láttam, hogy bukdácsol a takarékosság meg a légvédelem miatt alig világított folyosón. Mondtam, hadd vezessem, főtisztelendő úr. És akkor hivatott az elnök lelkész. Azt mondta, hogy először is egy zsidó orvossal járok moziba, másodszor pedig a rabbival sétálok karon fogva. Mondom, mind a kettő igaz. Nem feleségül megyek a katolikus orvoshoz, csak nagyon intelligens és szeretek vele beszélni, azonos ízlésünk van. Nem tudtam egyébként, hogy nem járhatok katolikus emberrel nyilvános szórakozóhelyre. Ami pedig a rabbit illeti, mintha valami ilyesmit tanultam volna a reggeli áhítatokon meg a templomban, és egyáltalán, a neveltetésem előírja az irgalmat és a könyörületet. Az udvariasságról már nem is beszélek. Ez egy szent életű öregember, aki a maga részéről ugyanolyan, mint a nagytiszteletű úr. Voltak forradalmi gondolataim, Jézus Krisztustól vettem, ha ugyan nem értem félre Jézus Krisztus tanításait, amelyik előír ilyeneket. Mondom, hát hogyhogy. Én minden reggel Bibliát olvasok, énekelünk és imádkozunk, és indul a nap. Akkor mégis engedjem, hogy elessék az az öregember, és ki tudja, mi lesz a jövője. Nem örült neki. Aztán később 70
