Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 2. szám - Kabdebó Lóránt: "Kitalálja az életet" : Szabó Magda emlékezése (Bécs, 2000. október 24. és 27. között)
KL: Később Németh László tanított ott. SZM: Ő lett az utódom. KL: És az elődöd? SZM: Elődöm az elment, mert állást változtatott, a helye így megürült. Egész nyáron vártam, hogy most mi lesz, míg megkaptam az értesítést. KL: Megkaptad, és tanítottál '42-től Hódmezővásárhelyen. SZM: Ahogy az Abigélben ábrázoltam, '44. április elsejével a kultuszminiszter befejezte a tanévet, mert folyton bombáztak. Úgyhogy április elsején hazajöttem Debrecenbe, és attól kezdve megint ott éltem. KL: Akkor hány óra volt a kötelező, hetente hány órád volt? SZM: Nekem? 18. A férfiakat behívták katonának. Ennek a nemzedéknek ez a jelszava, hogy háború. Ez aztán annyi minden kellemetlenséggel járt. Apám unokatestvére volt a Bethlen-gimnázium fiúintézetének a hajdani igazgatója, akkor ment nyugdíjba. Úgyhogy ráért ő és a felesége, hogy mellettem a szülőhelyettes szerepét eljátssza, ami vidéken nagyon fontos egy nem kellemetlen külsejű fiatal nőnél, aki albérletben lakik. Ennek ellenére nehéz volt Hódmezővásárhely. Állandóan férjhez akartak adni, állandóan el akartak venni. Nekem ott igazán naiv barátnőim voltak. Egyik történelem szakos tanár, másik franciatanár, két fiatal nő, egyiknek sem volt még férje, mindenki gyorsan férjhez ment, ahogy én elkerültem. És nem mondhattam azt, hogy miért nem mehetek férjhez, és miért nem érdekel ott senki se. Ahhoz túlságosan csinos voltam, hogy ne tűnt volna fel, hogy a lányok férjhez mennek, és én mindig azt mondom, hogy nem. Annus néni, apám unokatestvérének a felesége nagyon kedves vidéki asszony. Tudod ki lesz majd a veje? A néprajzos Tálasi. Varga Anikó, a másodunokatestvérem a felesége. KL: Tálasi professzor a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Főgimnázium némettanára volt egy időben. SzM: Varga Anikó meg az öreg Anikó, ezek ketten itt fondorkodnak, hogy engem férjhez adnak. Mert ugye, az nagy biztonság és nagy boldogság. De én meg nem szólhatok egy szót se. KL: De nem is hordod a gyűrűt? SZM: A nyakamban lóg, még csak az kellett volna, hogy meglássák. Hát hogy gondolod? Minden lojális ember utálja a németeket. Hogyan magyarázzam meg, hogy ez a szegény Gerhard, ez osztrák. És ő is, családja is, meg az egész baráti köre úgy utálja az egészet. Hogy a pap se örült annak, hogy ő Ostmark lett, vagy Maréze se. Minderről nem beszélhettem. Nehéz idők voltak. KL: Fiatal leány egy idegen városban. SZL: Hallj érdekeset! Egyszer mostanában valaki jelentette, hogy egy hódmezővásárhelyi kollégámmal folytatott levelezésemet látta valamelyik vidéki múzeumszerűség kiállítótermében. Az üvegszemű leveleit. Az is el akart venni feleségül, de féltem tőle, mert a fél szeme üvegből volt. A szemüvege az egyik szeménél, amelyik élt, bepárásodott, a másiknál meg nem. Féltem tőle, és egyáltalán nem is akartam - nemcsak őhozzá, senkihez sem - hozzámenni, de őhozzá aztán végképp nem. Na, ő konzerválta a levelezésünket. KL: Hogyan laktál Hódmezővásárhelyen? SZM: Anyám vitt le, kivett egy szobát a Fekete Sas Szállodában, és onnan apám unokatestvérének a feleségével mentek albérletet keresni, hogy közel legyen az iskolához. Kellemes legyen, ne legyen férfi, aki zaklathat. És megtalálták azt a nagyon kedves Mária asszonyt, akinek nagy volt a lakása és örült, hogy kap egy fiatal nőt. Elvált asszony volt, a nyolcéves kisfiával, magányos, és nagyon kedves. Nehéz volt akkor már a háborús körülmények miatt a beszerzés. Az étkezési dolgoknak, a háztartásnak a biztosítása mennyi apró fortéllyal járt. Jegyre ment minden. Nekem is külön kellett igényelni a tüzelőt, ami 69
