Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 12. szám - Lengyel András: Az "elgondolhatatlan kiméra" : Az első magyar újságírósztrájk és Cholnoky Viktor
katársak - csaknem mind fiatalok - érezték, hogy Surányival szemben megkockáztathatják a sztrájkot, amelyet vérbeli újságíró-szerkesztő, mint például Rákosi Jenő hamar letört volna. Légrádyék pedig bizonyára kíméletlenül utcára tették volna az egész társaságot." (Lengyel 1963: 62.) A megadott évszám ugyan pontatlan, a sztrájk nem 1911-ben, hanem 1912 februárjában volt, de a fél évszázad múltán megszólaló résztvevő e tévedése menthető is, könnyen korrigálható is. Az pedig, amit az akció sajtótörténeti összefüggéseiről mond, lényeges. A sztrájk létrejöttét csakugyan az említett két motívum találkozása tette lehetővé: a munkatársak közötti „fiatalos" légkör, amely még elnyomta az akcióban rejlő veszélyek tudatát, s a civilben vaskereskedő laptulajdonos, Surányi József lapvezetési járatlansága. Ha e két föltétel egyike hiányzott volna, a sztrájkra aligha kerülhetett volna sor. Magát a történetet, sajnos nagyon röviden, Lengyel Géza így foglalta össze: „A sztrájkoló ifjúság a Podmaniczky utcai szerkesztőségből levonult - vagyis levonultunk - mert ekkor már én is ott dolgoztam - az egyik szomszéd házban levő István király szálloda kávéházába s fogadtuk a »sztrájktanyán« a különböző szerkesztőségek üdvözlő leveleit és küldöttségeit. A szerkesztőségben nem maradt más, mint Mester Sándor felelős szerkesztő - úgy emlékszem, hogy nagylelkűen felmentettük a munkaszüntetés kötelezettsége alól -, aki azonban teljesen passzíve viselkedett. Farkasházy Zsigmond ügyvéd, volt országgyűlési képviselő és régebben újságíró, a tulajdonos társaságbeli barátja segédkezett valahogyan összeróni a lapot. Néhány nap után a sztrájk diadallal véget ért. Surányi megadta a kért szerény fizetésemeléseket." (Lengyel 1963: 63.) A másik kortárs, a magyar sajtóéletet belülről s nagyon jól ismerő Krúdy Gyula ezt a képet két lényeges ponton egészíti ki. Megnevezi a sztrájk szervezőjét, s belehelyezi a történetbe Cholnoky Viktort, akit - jó érzékkel s történetileg pontosan - a szerkesztőség emblematikus tagjaként jelenít meg. A történetet ugyan egy (föltehetően) fiktív kávéházi beszélgetés (valóságos) szereplői által beszélteti el, de amit mond, az nagyon plauzibilis, s tele van jellemző apró részletekkel. Krúdy, a legendás Zuboly szájába adva a szót, a következőt mondja el a „rejtélyes doktorról", Mikes Lajosról. „Hát Schottola-Surányit kell megkérdezni, hogy mennyiben tartja ő szent embernek Lajosunkat. - Lajosunk ugyanis segéd- szerkesztő korában azt csinálta, hogy sztrájkba vitte a Pesti Napló szerkesztőségét Surányi, a kiadó ellen. Mikor Surányi lejött estefelé második emeleti lakásáról, az általa nagyra becsült, de végeredményében értéktelen képek és műkincsek közül: nagy bosszúságára az egész első emeletet kivilágítva találta - de a munkatársaknak hírük-hamvuk sem volt. A szomszédos kávéházban tanyázott az egész szerkesztőség. Cholnoky Viktornak egyetlenszer sem kellett elővenni azt az ujjnyi vastagságú, kártya nagyságú üvegdarabot, amelyen át Viktor rossz szemével ebben az időben a betűket összefogdosta: sztrájk volt, már korán este szabad volt pálinkát inni..." (Krúdy 1957: 130-131.) Krúdy persze, írói céljaihoz igazodva, ironikus modalitásban adja elő mondandóját, s ennek megfelelően a sztrájk céljáról is két változatot vet föl. Az egyik szereplő, Zuboly, aki Mikes sztrájkszervező szerepét elbeszélte, úgy tudta: „Mikor megkérdezték Mikest, hogy miért szervezte meg a sztrájkot, egyszerűen azt felelte, hogy nem tetszett neki a Surányi szakálla." (Krúdy 1957: 131.) A másik beszélgetőtárs, a szocialista érzelmű zeneszerző, Reinitz Béla azonban ezt marhaságnak nyilvánította: „Maga marha - bődültfel Reinitz. -Még azt sem tudja, hogy bérharc volt?" (Krúdy 1957:131.) Krúdy tehát, miközben lényeges mozzanatokat rögzít a sztrájkról, 1925-ben írott szövegében már meg is kezdte a sztrájk történetének folklorizálását, beiktatva azt a magyar újságírás történetének legendáriumába. S a sztrájk lehetséges okairól szólva végül fölvetett egy harmadik lehetőséget is. A Reinitznek válaszoló Zubollyal megpendítteti az újságírói szolidaritás esetleges lehetőségét is: „Akár kenyérharc volt, akár nem: én csak annyit tudok, hogy Mester Sándornak, 29
