Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Ayhan Gökhan: A Szabó

helyedre, írja be a kegyetlen kéz az elégtelent, hadd mehessünk a kíméletlen padok hosszú sorfala közt vissza az ólba, a tanári asztal terepétől vissza a lövészárokba, a papírgalacsinok, csokoládépapírok és tépett füzetlapok fészkébe, messze a Szabó első sorban elhelyezkedő padjának főúri rezidenciájától, az elittől, mert a túlélők elszállásolása a legfontosabb, hogy a szükséges pillanatban a csata újrakezdődhessen, a rossz tanulók küzdelme a jó tanulók ellen, a Szabó ellen, aki akkor még álmában sem hitte, hogy valaha oxfordi ösztöndíj és doktori cím jár neki, aki akkoriban azért fohászkodott a matematika és a reáltudományok nagyhatalmú istenéhez, hogyha lehet, véletlenül, egyszer, igazán ne kapjon ki, ne kényszerüljön a maga kis komolytalan mozdulataira, ne nyomkodják a karját a ceruza hegyével, ne húzódjon rajta végig a radír kemény bőre és a tankönyvei ne végezzék a szemetesben, ezért könyörgött, imádkozott ez az istenverte Szabó, az örök ellenség, félelmünk és szorongásaink első számú jó barátja. Az apja két méter magasan emelkedett fölénk, néztünk rá ijedten, ezért is a Szabó volt a hibás, miért van ekkora apja, nem szégyelli magát, mit képzel ez magáról, ilyen magas szülővel járkál az iskola folyosóin és az aulában, majd jól rávágunk egyet, nem, kettőt, vagy mindegy, ütjük, amíg jólesik, amíg el nem zsibbad a kezünk, amíg örömünk leljük benne, meg hát mit gondol, következmények nélkül az ember nem ténfereghet a földön, különösen egy Szabó, az áliából a vér folyása, mint a lepkék tánca a víz felett, a sötét duzzadások, a hirtelen csokoládéval leöntött, rumtól lerészegedett piskóta látványa jutott róla mindig eszembe, az iskola ebédlőjében kéthetente felszolgált piskótáé, Szabó és a piskóta, Szabó a piskóta, és mi, a srácok, a kisiskolás lenin-fiúk, a vagány verőlegények.

Otthon a Szabóval jöttek, hogy az egy milyen tehetséges, okos gyerek, tanulhatnék tőle, különben meg nem érdekli őket, majd idővel belátom, nem lesz ennek jó vége, a sok hülyéskedésnek, majd meglátom a végén, amikor a kukákat húzom ki a reggeli, fagyos hidegben, és a legócskább cigarettát szívom, és az lesz a nevem, hogy hé, te, meg idefigyelj, má', és a mások szemetének a rabja leszek, a mások hulladékának a felelőse, a Szabóé például, aki akkor még nyugodtan alszik a szép házában, majd meglesz a gyümölcse a hanyagságomnak, szép, megrohadt, kukacos gyümölcse szánalmasan az ölembe pottyantva. Néha belegondoltam, mi van, ha mindez így alakul, és az én elrohadt gyümölcsöm mellett ott pöffeszkedik majd a Szabó érett és egészséges gyümölcse, a nagy, emeletes háza és konszolidált foglalkozása, szemben az én jelzálog megterhelte, közüzemi számlatartozás csúfította földszintes garzonommal, szeméttől ragadó, piszkos kézzel tapogatott goromba, sértődékeny feleségemmel.

Egyszer a Boros és én a tornaterem bordásfala mellett, mint börtönrácsok közvetlen szomszédságában, billegettük magunkat, az igazgatónő utasított ki minket, szégyenkezni a hatalmas tömeg előtt, aztán csak röhögtünk, és a nagy, összemosódó tömegből kibuggyant egy arc, a Szabóé, és nézett rám komolyan, szuggerált a tekintetével, felnyársalt és sütögetett a nézése, mi a faszt nézel, te kis köcsög, mondtam magamban, féltem, ha meghallja valaki, másnap reggelig itt kell mutogatnom magam, a Boros és én a vándorcirkusz lemaradt tagjai,

6