Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2012 / 12. szám - Ayhan Gökhan: A Szabó

méregettük a többit, a bamba tekintetekből ömlött a döbbenet és a gúny, akár egy gyors lendülettel kirántott fiókból a telezsúfolt fehérneműk és trikók, kivétel nélkül a Szabó arca és nézése volt rendezett, századfordulós komód, Ferenc József korabeli íróasztal, gondoltam, minél előbb véget vetek ennek, letöröm a kecses fogantyúit, behasítom a szép fedőlapját. A Boros és én cinikusan összenéztünk és röhögtünk, zengett tőlünk a terem, a többiek nyugodt, kellemes lélegzete fölött zúgott el a mi ordenáré, megveszekedett röhögésünk, mint a soha semmit nem megbánok elégedett röfögése.

A tél nem volt a Szabó kedvence. Míg Toldinak estéje, addig a Szabónak tele volt. Nagy, vizes, átfázós, átázós, didergető tele. Csuromvíz-tele. Arcpirosító-tele. A Szabó tele azért volt fájdalmas, mert igazságtalan volt. Az udvaron az emeletes hóban trappolás a Szabóhoz vezetett. Ott állt a gonoszán fehér ég és az emeletes hóréteg között, egy púpozódó fenyőgally lógott a feje felett, nem tudom, miért nem mozdult, bámult valamit, a focipálya kerítése felé fordította a fejét és bámult, a hülye Szabó, nem emlékszem pontosan, melyikünknek köszönhetően, de a Szabó sapkája a hóra került és egy másikunk lába megtaposta, az egyik elment vadászni, ez meglőtte, az meg lefogta és a Szabó feje felett az ágról lesújtott a végzet, a sors fehér kesztyűje, a Szabó nyaka tele lett hóval, visított a szorításunkból szabadulni képtelen ember tehetetlenségével, az áldozati bárány szívfájdító bége- tésével kiabált, a téli ég meghasadt, a szívek elolvadtak, a hó alól kibújt a tavasz első hajtása, annyira mély és őszinte volt a Szabó fájdalma, a haragot legyűrte benne a legyőzőitek szomorúsága, a többiek nem is tudtak ezzel mit kezdeni, ne kiabálj, mondták a fülébe szigorú parancsként, mitől aztán hangosabb lett a kiáltás és tömörebb, egy ezredévnyi szenvedés öblögetett a hangjában, emlékszem, az ujjak nem a lelkiismeret-furdalás, nem a megbánás, hanem a kapuból felénk hördülő portás kemény hangjára engedtek fel, nem is tudom, miért tartott olyan sokáig, miért éreztem olyan hosszú időnek azt a néhány percet, a Szabó kínzása zavarta meg az időérzékem, az összefüggően fehérlő hóréteg, az udvar télies szaga, a botcsinálta kegyetlenek lábai megindultak a kapu irányába, senki nem fordult hátra, senki nem látta a Szabó könnyein át a kék szemét, azt az okos és hideg kék szemet, a Szabó nézése a hóban, ha megfordulok, örökre megmarad, hát megfordultam és megmaradt, mint egy velencei-tavi nyaralás emléke, eltettem és őrzöm, figyelem az azóta megöregedett szem mit mondhat még, milyen új dolgokat oszthat meg velem.

Aztán egy szép januári napon agyvérzést kaptam. Nem a Szabó, a fejemben megduzzadt hajszálér elpattanása miatt, félrebeszéltem, a lepedőn nyugodtan aludtam át egy gerinccsapolást, egy epilepsziás rohamot és egy nehéz nap éjszakáját. Másnap alapos és kényelmetlen vizsgálatok, infúzió; az Amerikai úti idegsebészet második emeletének szűk kis szobájában vészeltem át a kemény napokat, ágyban, párnák közt, mint egy háborúban megsérült katona, alig mozoghattam, többnyire mocorgás volt az, amit ott én műveltem. Később megjelentek a látogatók. Az osztályfőnököm tolt ki engem az előtérbe, és beszélgettünk mindenféléről, az iskoláról például, a tolókocsim fémje hideg volt, alig volt maradásom benne. Aztán az osztálytársak, barátok, olyan, akiről soha nem gon7