Forrás, 2012 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2012 / 11. szám - Juhász Attila: Esszékből regény : (Géczi János : Múlik. Egy regény esszéi)
A hangulatvilág - néhol bevallottan is - depresszív tónusa meghatározó tragikus életeseményekhez kötődik (anya halála, közelállók - emberek és kutyák - szenvedéstörténete, szerelmek és párkapcsolatok kihűlése, elvesztése), míg aztán végül az epilógusként jegyzett legrövidebb, legintenzívebb szövegben egyfajta érzelmi-tudati leválásról győződhetünk meg, mely szerint a fülszöveg végszavában jelzett program („A sírással mihamarabb kezdenem kell valamit") végkifejlete a szemlélődő függetlenség érzetében, illetve az érintetlen szabadságképzet letisztult bölcseletében jut nyugvópontra (vagy éppen kulminálódik?). Talán behelyettesíthető mindez egyfajta elemelkedő angyali létállapot megélésével is, melynek köteten belüli allegorikus szemléltetése a többször említett, kertbeli Verocchio-féle szobormásolattal hozható összefüggésbe (fotója két helyütt is látható a könyvben, mely kerttermészetképeinek ciklikus felhasználása apropóján Nádas Péter sajáthalál-könyvével mutat rokonságot). Az angyallét-problematika összefügg a Viotti életeiről írott regény fő kérdéskörével is (vagyis hogy elvesznek az angyalok, az angyallelkű emberek, s hogy lehet-e még egyáltalán angyallá válni), illetve az ott beteljesedő célképzettel. (Érdekes szójátékká válik ezzel együtt, hogy a tán legtöbbször említett, első megjelenésekor már megelőlegezetten is arkangyalnak titulált világpolgár, a mértéktelen gyötrelmeket megélt szereplőtárs éppen a Gábriel nevet viselheti.) Az „angyali" és egyéb tematikák aktuális asszociációkhoz kötődő, nemritkán anekdotikus felbukkanása izgalmas motívumhálózati összefüggéseket teremt meg, melyeknek intarziaszerű egymásmellettisége a befogadói inspiráltságnak is komoly motivációs tényezőjévé válik. A tematikus, strukturális, és műfaji értelemben is legkoherensebb, legkonzekven- sebb szöveg, A kentaur: kollázs és dekoltázs így aztán éppen összefogottsága révén válik a corpus rendhagyó részletévé. E fejezet fontosságát igazolja még, hogy metodikai-hit- vallásbeli, valamint alkotás-lélektani és esztétikai alapvetései az egész életmű teljesebb megérthetőségét is jól szolgálják, vö.: „ha saját munkáim metodológiai kérdéseire tekintek, akkor leginkább a dekoltázsról kell töprengenem„Amióta tehetem, az anyaggal foglalkozom. S azzal a sokféle textúrájú anyaggal, amelyet a művészet számára a legintenzívebb módon a kollázs mint kezdetben technika, majd műfaj, s mára mint gondolkodási mód tematizált. Anyagkísérletekből állnak össze napjaim ... tegyek bármit. Mozaikos mindenhol a meglátott világ": „A dekoltázsok közül elsőként a destrukciót eredményező hasítás, a falragaszok, plakátok tépése vonzott"; „A dekoltázs sajátossága, hogy alaptónusa a zaklatottságé"; „hogy túljutottam az észlelésén, a ... valóságot nyersen feldaraboltam, és megragadott részleteit ide-oda rakosgatva át is rendeztem". Ezt a törekvést részben a kísérletező alkotásmód belső ösztönzőinek aktuális feltárásával éri el a szerző, melynek megvalósulási terepei ugyan műnem- és műfajfüggetlenek a pálya egészét tekintve, de jelen esetben jól illeszkedik e szándék ahhoz az etimológiához is, mely szerint az esszé sem egyéb, mint a kísérlet, a határterületi - itt a természetes, illetve természetben létrejövő egyedi, egyszeri konstellációk mellett főleg avantgárd képzőművészek metodikai példáival szemléltetett - kísérletezés maga. A kísérletező alkotásmód ars poeticái és esztétikai megközelítése kötetszerte direkt és indirekt formában is jelen van. Mivel szerzőnk sokszor számol be különböző műélményekről, ezekből összefüggésében egybeszerveződik egy sajátos, eklektikusán sok tényezőjű értékrend. Jól kivehető, hogy Géczi elsődlegesnek tartja a műalkotásoknak azt a képességét, hogy közvetlenül és expresszíven, akár öntörvényűén hatni tudjanak a befogadóra, s hogy kánonokhoz ne alkalmazkodjanak. Számtalan példájából, olykor egy-egy műelemző formában elénk tárt értekezésrészletből kiderül, hogy egyaránt elfogadja és hirdeti a nyerseséget, a brutalitást és az idealizálatlan természetességet, az egyszerűség - akár a minimalizmus - elementaritását csakúgy, mint a heterogenitásban, a képszerű áttételességben rejlő megjelenítés hiteles-felelős eszközrendszerét és alkalmazásmódjait. Amellett, hogy mindez saját nyelvhasználatának olykor radikális stílusmodulációiban is jól tetten érhető, szemléletes példákkal szolgálhatnak az élő természetben megragadott és jelentéssel felruházott - antropomorfizált - konstellációk, mint mondjuk a tenger és az időjárás által már deformált sziklagraffitik, vagy éppen az ominózus Kentaur-fejezet előtti kertfotó komponensei (sőt: magának a kertnek mint élettérnek és kultúrának az eklektikussága), de az is beszédesen tanúskodik az értékrendi sokszínűségről, hogy több művészeti ág többféle mentalitású képviselőjét, illetve azok konkrét műalkotásait tekinti hivatkozási alapnak (Hundertwasser és Hriszto, a korai Almodóvar és a Deltát rendező Mundruczó Kornél, Marek Grechuta és Sting, Erasmus és Tristan Tzara, németalföldi klasszikus 126
